Embernek lenni a 21. században
„Joggal merülhet fel a kérdés bennünk, hogy vajon lesz-e száz év múlva 105. Fogyatékosságtudományi Konferencia, ami majd arra keresi a választ, hogy mit jelent embernek lenni a 22. században” – indította megnyitóbeszédét Zászkaliczky Péter. A dékán Hans Jonas német származású filozófus gondolatait idézve szólt a globális felelősség fontosságáról és arról, hogy az emberiséget lokális katasztrófák ébresztik rá arra, mit tesz a társadalommal, a természettel. A konferencia ahhoz kínált mankót, hogyan őrizhető és menthető meg, illetve vihető tovább ez a globális felelősség. Annak érdekében, hogy az üzenet mindenkihez eljuthasson, a szervezők élő közvetítéssel, jelnyelvi tolmácsolással és feliratozással tették inkluzívvá a találkozót.
Könczei György, a Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézet igazgatója, valamint Hernádi Ilona, az intézet igazgató-helyettese problémafelvető bevezetőjében előre bocsátotta: nem könnyű pálya megérteni a világot, és reflektálni rá. A szakemberek végigvezették a poszthumanizmus létrejöttét, szóltak a gyors technikai fejlődéssel járó kihívásról, a fogyatékosságtudomány új fogalmairól, a humanizmust ért kritikákról és a humanizmus válságáról is. Ez a rendszer az európai, fehér, középkorú heteroszexuális férfit tekintette ideálisnak, ami pedig ettől eltér és más, azt rosszabbnak tartotta. A különbözőség éppen ezért mindig kiemelt helyet foglalt el az európai filozófiatörténetben. A humanizmus válságával e férfikép hegemóniája is hanyatlani kezdett, és mindinkább teret kapott a másság.
A poszthumanizmus felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalom alapvető mozgatórugójává a technológia válik,
valamint az ember a környezettel, illetve gépekkel közös függőségben létezik és épül fel.
A tanácskozás vitaindító, A poszthumanizmus megközelítése: protézisek, technológiák és megtestesülés című előadásában Margit Shildricktől, a svéd Linköping Egyetem professzorától kaphattak nemzetközi kitekintést a jelenlévők a poszthumanizmus és fogyatékosság kérdéskörére. A szakember főként gender tudománnyal, tudástermeléssel foglalkozik, a torontói York Egyetem docenseként pedig a kritikai fogyatékosságtudomány kutatója. Széleskörű érdeklődésébe éppúgy beletartoznak a testelméletek, mint a posztmodern feminista- és kultúraelméletek vagy éppen a bioetika. Kutatásainak középpontjában a posztmodernizmus, a biológia és bioetika határterületei állnak, különös tekintettel a protézisek használatára.
Prezentációjában a protézisek szerepének változásáról is szólt. Kiemelte: míg ezek a tárgyak korábban csupán deformált testrészek kompenzálására szolgáltak vagy hiányzó végtagokat pótoltak, az utóbbi időben már megkérdőjelezhető ez a definíció, és a hangsúly a korábbi funkciók bővítésére tevődött át. Margit Shildrick leszögezte: protézisnek nemcsak a művégtagokat, hanem akár a pacemakert vagy az átültetett szerveket is tekinthetjük, és számos ember életében a világgal való érintkezés múlhat ezeken. A professzor emlékeztetett: a protézisek átalakítják az én fogalmát, a szervvé válás folyamatában az énidegen anyag és a személy egybeolvadásáról van szó.
Bárhogyan is valósul meg azonban a protézis, mindig hordozza a másságot, a szervvé válás sosem teljes. A fenomenológiai megközelítés szerint
protézissel élni egységesülést és hibrid létet jelent.
Az előadó arra is visszatekintett, hogy a protézisek a második világháború után terjedtek el igazán. Akkor az esztétikai funkciójuk dominált, vagyis, hogy a végtagvesztett katonák is megfelelően meg tudjanak jelenni egy közösségben, bekapcsolódhassanak a hétköznapi tevékenységekbe, akár még táncolhassanak is.
Az egészséges sportoló futócipője és a fogyatékos atléta sport-kerekesszéke között vajon jelentős különbség van? – tette fel a kérdést a szakember, megjegyezve, hogy a fogyatékos emberek jobban tudatában vannak testük kiterjesztésének. Shildrick professzor ennek érzékeltetésére két performansz művész rövid videóját is bemutatta, Viktoria Modesta és Lisa Bufano végtagprotézissel élő alkotóként vált híressé. Mindkét deformitással élő nőnek a saját teste lett az önkifejezés eszköze.
Személyes hangnemű, különösen motiváló előadást hallhatott a közönség a konferencia következő előadójától, Lévay Györgytől, aki agyhártyagyulladás következtében négy végtagi amputációra szorult. A betegség után életkedvét vesztett fiatalember ma vidám, elhivatott mérnök-informatikus, aki azért dolgozik, hogy kényelmesebbé és funkcionálisabbá válhassanak a protézisek. A néhány hónap múlva apai örömök elé néző férfi mesterséges intelligencia alapú irányítással foglalkozik a protézisek kapcsán. Motivációs tréningnek is beillő prezentációjával arra mutatott rá, hogy minden élethelyzetből meg lehet találni a kiutat.
Lévay György őszintén beszélt az amputáció előtti életéről, amikor egy sérült ember láttán azt gondolta, hogy ő így biztosan nem tudna élni. Mint mondja, nem volt könnyű megtanulni kezek és lábak nélkül hétköznapi tevékenységeket végezni, és megszokni, hogy mindig más segítségére van utalva. Egy évvel a betegsége után azonban már ő is másképp gondolta, és eszébe sem jutott, hogy feladja a küzdelmet. Eleinte különösen zavarta, hogy azt érzi, mindenki őt nézi, de ahogyan képessé vált arra, hogy egyre több dolgot saját maga végezzen el, egyre kevésbé törődött az emberek reakciójával.
Felismerte, hogy könnyebb megbékélni a saját helyzetével, mint az egész világot megváltoztatni.
Félelmein túllépve visszatért az egyetemre, Fulbright ösztöndíjjal pedig még az Egyesült Államokba is eljutott. Szembetűnő különbségként említette, hogy Amerikában sokkal nyitottabban viszonyultak hozzá az emberek: ott meg merték tőle kérdezni, mi történt vele, és mindig rácsodálkoztak arra, hogy nem az iraki vagy afganisztáni háborúban veszítette el a végtagjait. Mivel Amerikában felnőtt egy olyan generáció, amelyiknek természetes a háborús veteránok jelenléte, nem nézik zavarba ejtően a sérült embereket. Lévay György arra is kitért, hogy a fejlettebb országokban egyre kevésbé számít, ha egy protézis nem pontosan úgy néz ki, mint egy valódi végtag, sokkal inkább a használhatóság a fontos. Ezzel szemben a kevésbé fejlett régiókban elfogadhatatlanabb az emberek számára, hogy a protéziseik ne az emberi testet mintázzák, még ha ezek funkcionálisan kevesebbet is nyújtanak. Vagyis van még hova fejlődni, hiszen át kell állni egy újfajta gondolkodásra – véli a mérnök, aki szerint a szakterület rohamos fejlődése már lehetővé teszi, hogy hangfelismerésen alapuló, szemmozgást követő eszközökkel minden ember képes legyen a saját szükségleteinek végrehajtására.
Lévay György abban bízik, hogy nincs már messze az az időszak, amikor a fogyatékosság sem hátrányt, sem előnyt nem jelent majd, csupán egy létmód lesz. „Hátra kötött kézzel megcsinálni valamit, előnyt jelent. Én az egész életemet hátra kötött kézzel élem. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezt megismertessem másokkal, és a következő generációnak ezzel már ne kelljen foglalkoznia” – zárta előadását.
A fogyatékosságtudományi konferencia programját Mit jelent embernek lenni a 21. században? címmel kerekasztal-beszélgetés is színesítette, a további programokon pedig mások mellett szó esett a szexuális asszisztencia elméletéről, a bionikus eszközök jövőjéről, valamint olvasóeszközöket is bemutattak a vakok és gyengénlátók számára.
Fotók: BGGyK