"Jó emberekkel dolgozom, és örömöt jelent a munkám"

2019.07.28.
Balázs Judit egyetemi tanár Bolyai-ösztöndíjas kutatásának kiemelkedő eredményeiért elnyerte a legkiválóbbaknak járó Bolyai-plakettet. A kutatás során a hatékonyabb szuicid prevenció érdekében azonosították az öngyilkos magatartás számos, korábban nem leírt rizikófaktorát, pontosították a korábban már ismert rizikófaktorokat, továbbá kidolgoztak egy bizonyítottan hatékony fiatalkori öngyilkosság-megelőző programot. Az elismerés kapcsán kérdeztük eredményeiről és pályájáról az ELTE PPK Fejlődés- és Klinikai Gyermekpszichológia Tanszék vezetőjét. 

Milyen kutatást végzett a Bolyai-ösztöndíj időszaka alatt?
A fiatalkori öngyilkosság és önsértés prevencióját próbáltuk elősegíteni a vizsgálatokkal, ugyanis a 15–29 éves korosztályban a második leggyakoribb halálozási ok az öngyilkosság. Azt már korábban is tudtuk, hogy a depresszió vagy a túlzott alkoholfogyasztás növeli az öngyilkosság valószínűségét, és korábbi kutatásaink arra is rámutattak, hogy a kevert állapotú depresszió (amikor depressziós és mániás epizód tünetei egyszerre jelentkeznek) még inkább növeli az öngyilkosság lehetőségét. Ez a kutatás további rizikófaktorok feltérképezésére irányult. Ideális esetben ugyanis előre meg tudjuk mondani, ki az, aki nagy valószínűséggel öngyilkosságot követne el, és ezt meg is tudjuk előzni. Ezért dolgozunk kollégaimmal.

És milyen új, korábban nem ismert rizikófaktorokat fedeztek fel?
A kutatások rávilágítottak, hogy az úgynevezett externalizáló zavarok, mint például a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (ADHD) is gyakran járnak megnövekedett öngyilkossági rizikóval. Az ADHD nem ritka probléma a fiatalok körében, és az esetek felében felnőttkorban is megmarad. Egy másik területet jelentenek az úgynevezett küszöb alatti pszichiátriai betegségek, amelyek szintén növelhetik az öngyilkosság kockázatát. Ezek olyan állapotok, melyek tünetei nem merítik ki a betegségek leírását tartalmazó klasszifikációs rendszer (Diagnostic and Statistical Manuals of Mental Disorders) kritériumait: vagyis ezeknél az eseteknél pszichiátriai betegség nem diagnosztizálható, de már jelen vannak bizonyos tünetei. A kutatás során (amelyet egy EU FP7-es pályázat támogatott) több mint 11000 nemzetközi, ezen belül 1009 hazai serdülőt vizsgáltunk, és azt találtuk, hogy

már a küszöb alatti depresszió tünetei is háromszorosára növelik az esélyét annak, hogy valaki öngyilkosságot kövessen el,

a klasszifikációs rendszer szerint diagnosztizált depresszió pedig egyenesen kilencszeresére növeli ennek esélyét. A harmadik nagy terület az életminőség kérdése: ennek felmérése szintén előre jelezhet öngyilkossági rizikót. De nem csak rizikófaktorokat kerestünk, hanem nemzetközi résztvevőkkel kidolgoztunk egy fiatalkori egészségfejlesztő és öngyilkosság megelőző programot is, ahol a magyar centrumot vezettem. A program hatékonyságát és biztonságosságát randomizált, kontrolált vizsgálat során igazoltuk és adaptáltuk hazai viszonyokra, eredményeinket a Lancetben publikáltuk.

Mi ennek a programnak a lényege?
Iskolai keretek között zajló, ötalkalmas egészségfejlesztő, önhatékonyság-növelő programról van szó, amelyet a 14–16 éves korosztálynak dolgoztunk ki. A program univerzális, egy egész osztállyal foglalkozhatunk egyszerre. Az első, bevezető alkalom során a téma alapvető fogalmairól beszélgetünk a diákokkal, a következő három alkalommal a könnyedebb szerepjátékoktól eljutunk a nehezebb témákig. Az utolsó, lezáró foglalkozáson átbeszéljük a történteket. Célunk, hogy a program beépüljön az iskolák curriculumába, és ne csak egy EU-s pályázat támogatási ideje alatt, meghatározott ideig jussanak hozzá a fiatalok a lehetőséghez. Munkacsoportunkkal jelenleg önkéntes alapon megyünk országszerte olyan iskolákba, ahova egy-egy nyitott, diákjain segíteni kívánó pedagógus, igazgató hív minket. Nagy kár, hogy nincsen jelen minden iskolában ilyen jellegű prevenció.

Mit javasol a szülőknek, ha intő jeleket vesznek észre gyermekükön?
Mindenképpen forduljanak szakemberhez, hiszen ezt a problémát egyedül nem lehet megoldani, mi pszichológusok, pszichiáterek viszont azért vagyunk, hogy ilyenkor segítsünk. Ne féljenek hát segítséget kérni!

Az oktatás és a kutatás mellett gyakorló gyermekpszichiáterként is dolgozik. A kétféle tevékenység hogyan fér meg egymás mellett?
Nagyon jól összeegyeztethető e két, sőt három terület, a betegellátás, az oktatás és a kutatás – így érzem most teljesnek a munkámat. Azokat a jelenségeket, amiket észreveszünk a klinikumban a betegeinknél, próbáljuk jobban megérteni és vizsgálni a kutatásaink során. Másrészt a kutatások eredményeit is visszafordítjuk a klinikumba. Például még a doktori képzésem alatt kidolgoztuk egy strukturált diagnosztikus kérdőív hazai változatát, ami azóta segíti széles körben a klinikusok és kutatók munkáját. Gyakran érzem, amikor betegekkel vagyok, hogy az oktató- és kutatómunkám során felmerült kérdések mentén finomabban tudok átgondolni egy-egy kérdést. Emellett valószínűleg a kiégés ellen is nagyon véd, hogy egyik nap a betegekkel vagyok a rendelésen, másik nap pedig az egyetemen a hallgatókkal.

Mennyire viselik meg a munkájával járó helyzetek?
Emlékszem, pályám kezdetén még esténként is gyakran az aznapi esetek hatása alatt voltam. Manapság, amikor hazamegyek, már átkapcsolok az otthoni életbe. Persze most is megvisel, amikor egy-egy tragédiával szembesülök, de azért a hozzánk fordulók zöménél nem tragédia áll fenn, hanem valamilyen felismerendő és kezelendő pszichiátriai betegség.

Mi motiválta a pályaválasztását?
Mindig evidens volt számomra, hogy orvos leszek. Valószínűleg azért, mert a szüleim is orvosok, és azt láttam gyerekkoromban, hogy ez nagyon jó dolog. Meg hát én is azt gondoltam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Emellett elkezdett nagyon érdekelni a pszichopatológia,

nem szerettem azt, hogy megmondják, mit „normális” és mit „nem normális” csinálni;

vékony és törékeny a határ aközött, hogy valaki szorgalmas, túl szorgalmas, maximalista, kényszeres vagy addiktív. Arra pedig, hogy mennyire szeretek kutatni és tanítani, az egyetem alatt jöttem rá.

Milyen kutatáson dolgoznak jelenleg a Gyermekkori Pszichés Zavarok Kutatócsoporttal?
Több kutatásunk is zajlik jelenleg. Az egyik terület továbbra is a szándékos önsértés vizsgálata, ami bekerült a DSM további kutatást igénylő fejezetébe, hiszen nem egyértelmű, hogy az öngyilkosság kategóriájába esik-e, vagy sem. Eddigi kutatásaink azt mutatják, hogy nem különíthető el az öngyilkosságtól, inkább egy spektrum része. A másik kutatási területünk a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar és annak hatása az öngyilkossági kockázat növekedésére.

Honnan jött a Fejlődés- és Klinikai Gyermekpszichológia Tanszéken a jelenlegi és leendő diákoknak szóló "Gyermeknap” ötlete?
Közel tíz éve dolgozom az ELTE-n. Amikor idejöttem, akkor találta ki Egyed Katalin, tanszékünk jelenlegi docense, hogy legyen egy rendezvény, ahova elhívunk havonta érdekes témában külső előadókat. Azt gondoltuk, ezzel adunk a hallgatóknak valami pluszt. Később ez az esemény egyre inkább alumni jellegűvé vált. Most már hét évfolyam végzett a fejlődés- és klinikai gyermekpszichológia specializáción, ez kb. 250 hallgatót jelent, akik pszichológusként dolgoznak országszerte. Jó érzés látni az egykori tanítványokat. De jelenlegi diákjaink és a képzés iránt érdeklődők felé is megnyitjuk ezeket a beszélgetéseket, ahol a szakma szépségeiről és nehézségeiről is beszélgetünk, és fontos visszajelzéseket is kérünk és kapunk képzésünk továbbfejlesztésére vonatkozóan.

Mit tart a legnagyobb sikernek eddigi pályafutása során?
Jó emberekkel dolgozom, és egyszerűen örömet jelent a munkám.

(Az ELTE PPK honlapján megjelent interjú szerkesztett változata)
Címlapfotó: Magyar Narancs