Kincsek után Szombathelytől Bibractéig
Miért a régészetet választotta hivatásul?
Szombathelyen születtem, az ottani Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem. Az iskola rendkívül színvonalas képzést nyújtott, kiváló tanárok tanítottak latint és történelmet, így az én érdeklődésem is arrafelé fordult. Ráadásul 1955-ben került elő Szombathelyen az egyiptomi istennő, Isis római kori szentélye, ami azóta világhírű lett. Az ókor iránt fogékony gimnazistaként nagy hatással volt rám, hogy láthattam ennek a különleges építészeti emléknek a feltárását. Ezek a komponensek határozták meg, hogy régészet és latin szakra jelentkeztem az ELTE-re 1958-ban. Később magam is részt vettem az Isis-szentély feltárásában.
Fotó: Iseum
Melyek voltak pályájának legjelentősebb állomásai?
Először muzeológusként helyezkedtem el. Három évig dolgoztam a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán, majd áthívott a Szépművészeti Múzeumba a magyar ókortudomány talán legnagyobb alakja, Szilágyi János György. Végigjártam a ranglétrát: segédmuzeológusként kezdtem és főigazgató-helyettesként köszöntem el, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy tanítsak az ELTE-n. Közben olyan szerencsém volt, hogy amikor a ’60-as években Görögország és Magyarország kulturális egyezményt kötött, ösztöndíjjal csaknem egy évig klasszikus régészetet tanulhattam Görögországban. Ez végleg meghatározta a kutatásaim egyik fő irányát.
A múzeumi kutatómunka vagy az egyetemi tanítás áll közelebb a szívéhez?
A Szépművészeti Múzeum remek intézmény – sajnos évek óta zárva van –, és ezen túl jó iskola is volt számomra. Az antik osztály gyűjteménye és fantasztikus könyvtára lehetőséget teremtett arra, hogy az ember profi módon megtanulja a szakmát. Az ott dolgozók nagy részének a múzeumi munka tette ki az életét. Nekem az is fontos, hogy a tudást megoszthassam, szeretek kommunikálni, ezért hozzám a tanítás közel állt. A görög ösztöndíj és a későbbi franciaországi ásatások jóvoltából rendelkeztem stabil szakmai múlttal.
Szerencsés volt, hogy több évtizedes érlelődés után, amikor az ELTE-re kerültem és új konstrukciót lehetett létrehozni a régészeti oktatás területén, ezt meg is tudtuk tenni. Az 1980-90-es évek nemcsak az országban, hanem az egyetemen is nagy átalakulást hoztak. A Régészeti Intézetben teljesen új struktúra jött létre, önálló tanszéket kapott a klasszikus régészet. A ’80-as évek végétől pedig én vezettem a franciaországi ásatásokat, ahova évente 14-15 hallgatót is ki tudtunk vinni.
A diákok ebből nagyon jól profitáltak, hiszen a helyszínen, a gyakorlatban tanulták a szakmát. Sokuknak a kutatási témaválasztását is meghatározta az ásatás, bekapcsolódtak a tudományos vérkeringésbe. A rendszerváltás előtti időkhöz képest különösen nagy lehetőséget jelentett Franciaországban dolgozni: korábban úgy kellett klasszikus régészettel foglalkozni, hogy alig tehettük ki a lábunkat az országból.
A franciaországi kutatások nagyon jelentős szerepet töltenek be a munkásságban. Milyen ásatásokon volt alkalma részt venni?
Amikor a publikációimból, illetve konferenciákról kezdtek megismerni, először dél-franciaországi ásatásokra kaptam meghívást. A legnagyobb vállalkozás azonban a közép-franciaországi Mont Beuvray feltárása volt, ahová a kutatás vezetőjeként már a saját csapatommal hívtak meg. Nagyon jó feltételek mellett vághattunk bele a nemzetközi munkába belgákkal, olaszokkal, németekkel, franciákkal együtt. Mont Beuvray ókori neve Bibracte, ami történetileg viszonylag jól ismert. Amikor Krisztus előtt 58 és 52 között, az ún. gall háborút megelőzően germán betörések fenyegették Galliát, a kelták segítségért fordultak Caesarhoz, aki ezt kihasználva, végeredményben meghódította az egész területet, legyőzve a kelta törzseket. Majd utódai provinciává, római tartománnyá szervezték át a területet. Ennek következményeként Gallia a Római Birodalom részévé vált. Régészeti szempontból nagy szerencse, hogy a vaskori kelták erődített, magaslati településeket – úgynevezett oppidumokat – hoztak létre, hogy megvédjék magukat. Ezekről sokat tudunk Caesar leírásaiból és az ásatások jóvoltából. Egy fantasztikus régészeti bázis jött létre François Mitterrand elnöksége idején, és ő maga is többször meglátogatta az ásatást. Egy francia mondás szerint a gallok az őseik, ezért számukra nemzeti ügy volt az ásatás támogatása. Az ELTE-vel együttműködési szerződést is kötöttek, majd egymás után jelentek meg a publikációk, melyek a mi munkánkat is ismertté tették.
Az együttműködés viszonosságon alapult, így a franciák is jöttek Magyarországra, és a Kőszegi-hegységben, Szombathely közelében közösen ástunk Velem-Szentviden, ahol egy nagyon látványos oppidum található. Ezt az 1800-as évek végén Miske Kálmán helyi kutató fedezte fel. Majd a Gellért-hegyen is dolgoztunk a franciákkal, ott is volt egy régi kelta település. A kutatásainknak komoly nemzetközi visszhangja lett, és Franciaország is hálás volt nekünk. Én például megkaptam a Becsületrend parancsnoki fokozatát, és tagja lettem a Francia Akadémiának. Mindez komoly nemzetközi kapcsolatrendszer kialakulásához vezetett, amelynek előnyeit a hallgatók, fiatal kollégák is megtapasztalták. Most vagyunk abban a fázisban, hogy egy publikációval lezárjuk a munkát: tekintélyes kötet lesz.
Milyen leleteket találtak?
Az, hogy milyen tárgyak bukkannak elő a föld mélyéből, az ásatás típusától függ. Franciaországban és Velem-Szentviden települést kutattunk, illetve itthon több temetőt is feltártunk. A temető és település közötti alapvető különbség, hogy egész más a leletek megőrződése: a temetőben a sír megvédi a tárgyakat, ezért viszonylag jó állapotban találhatók, míg a településeken, ahol sokszor fát és szerves anyagot is használtak, könnyen leégtek a házak, így a maradványok rosszabb állapotban vannak. Sokkal komplikáltabb itt ásni, illetve komoly restaurátori munkára is szükség van. Továbbá, ha bármi történik egy településsel, az emberek, ha tehetik, elviszik az értékeiket, míg a sírokban ezek általában megvannak.
Bibractéban a XIX. század végén kezdték el az ásatásokat, amelyek az első világháborúig tartottak, majd hosszú csend után a ’80-as években indultak újra, és tartanak napjainkban is. Ez idő alatt a 300 hektáros területnek mintegy 15 százalékát sikerült feltárni.
Hiszen az ásatás nagyon aprólékos munka, finom eszközökkel – spaknival, szikével –, néhol milliméterről milliméterre kell kibontani a maradványokat. Ugyanakkor innen akár több tízezer tárgy kerülhet elő, főleg összetört edények. Ma már az ásatáson túl az eredmények bemutatása is kötelezettséggé vált. A Mont Beuvray-n létrejött egy modern múzeum. Emellett az ásatás a régészek munkája közben is látogatható, így érdekes dialógus jöhet létre a látogatókkal.
Hogyan változott a diákok érdeklődése a régészet iránt az elmúlt évtizedekben?
Az emberek nagyon régi idők óta vonzódnak a régészethez, amit romantikusan leginkább a kincskereséssel azonosítanak. A XIX. század végén kezdtek kialakulni azok az előírások, ásatási technikák, amelyek révén megszületett a modern régészet. Hazánkban a rendszerváltás után következett be jelentős változás, amikor megnyílt a világ a magyarok előtt és tudományos teamek utazhattak külföldre. Mindamellett, hogy a régészetnek mindig nagy volt az ázsiója, amikor ma valaki elmegy egy ásatásra, akkor szembesül azzal, hogy a kutatás komoly fizikai munkával is jár, alkalmazni kell a tudományos metódusokat, és sok az adminisztráció is: leltározni kell, nyilván kell tartani a leleteket, éves jelentéseket, előzetes tudományos közleményeket kell készíteni.
Melyik régészeti lelethez fűződik a legkedvesebb emléke?
Amikor fiatal régészhallgató voltam, sokat dolgoztam Szombathelyen. Az Isis-szentély feltárása során egy korinthoszi oszlopfőt találtam, ami a szentély bejárati csarnokához tartozott. Óriási élmény volt. Először csak egy darabka márvány bontakozott ki, majd ahogy haladtam tovább, a márványból hatalmas oszlopfő lett, ami a helyszínen, eredeti helyére visszatéve, ma is látható. Ezt soha nem felejtem el. De a görög Delphoi és Argos városából is fantasztikus dolgok kerültek elő, ezek egészen csodálatos lelőhelyek. Annyi mindent láttam és találtam, illetve olyan sok ásatáson vettem részt, hogy nehéz bármit is kiemelni.