„Közösség és szakmai elköteleződés”

2015.09.29.
„Közösség és szakmai elköteleződés”
Harmincnyolc éve tanít az Egyetemen, egyszerre lett oktató és szociológus hallgató. A nemrégiben tehetséggondozó munkájáért kitüntetett Wessely Annával, a Társadalomtudományi Kar egyetemi docensével a szakkollégiumi létről, hallgatókról és a felvilágosodásról is beszélgettünk.

Eredetileg angol és művészettörténet szakon végzett az ELTE-n. Hogyan fordult a figyelme a szociológia felé?
Radikális váltás nem volt, inkább folyamatként éltem meg. Antal Frigyes magyar művészettörténészről itthon keveset lehetett hallani a ’70-es évek elején, a nemzetközi szakirodalom azonban jelentős marxista művészettörténészként tartotta számon. Elkezdett érdekelni, mit is jelent ez, miből fakad ez a különbség. Róla írtam a művészettörténeti szakdolgozatom. Pályájának korai szakasza a századelő magyar társadalom- és eszmetörténete összefüggésében volt értelmezhető, amit igyekeztem megismerni. A diploma után az Esztétika Tanszékre kerültem tudományos továbbképzési gyakornoknak, de nem tudtam két év alatt befejezni a doktorimat a stílus fogalmáról, és elbizonytalanodtam, hogy hol is van a helyem. Aztán az Iparművészeti Múzeumban dolgoztam, de a szociológia továbbra is érdekelt, és ezért jelentkeztem az esti tagozatos szociológiára. Huszár Tibor a jelentkezésemet látva behívott és felajánlotta, hogy az akkor induló, nappali tagozatos intenzív kiegészítő képzésre járjak. Ehhez viszont munkahely is kellett, ezért felvett a Szociológia Tanszékre. Így 1978-ban egyszerre lettem művészetszociológiát oktató tanár és szociológiát hallgató diák.

A szociológia a hetvenes-nyolcvanas években számos, akkoriban társadalmi tabunak számító kérdéssel foglalkozott.
A hetvenes évek végétől már itthon is volt szamizdat, a szociológia pedig kifejezetten mint szakma érdekelt. Másfajta értelmezésekre adott lehetőséget, de ugyanakkor nagyon is kapcsolódott ahhoz, ahogy én művészettörténetet akartam és akarok csinálni. Azt hiszem, a szociológia magyarázatigénye vonzott igazán. Az érdeklődés biztosan összefüggött azzal is, hogy ebben az időszakban, aki igazán tudni akarta, hogy milyen Magyarországon élünk, milyen Magyarország létezik Budapest határain kívül, az szociográfiát olvasott.  

Harmincnyolc éve tanít az ELTE-n. Hogyan emlékszik vissza az itt eltöltött évekre, milyen mérföldköveket emelne ki?
Folytonosságot érzek inkább, nem igazi fordulópontokat. Nagy szerencsém volt. Kezdettől határozott elképzelésem volt arról, hogyan kell bánni az adatokkal, a tényekkel, és hogyan teremtsünk kapcsolatot a diákokkal – azt hiszem, az alapvetéseket érintően nem változtam. Nekem nem kell labor, magamra húzom az ajtót és tanítok, soha senki nem ellenőrizte, hogy mit és hogyan. A feltételek persze változtak az elmúlt évtizedekben. Nekem az ún. „tömegesedő” felsőoktatással alapvetően nincs gondom, járjon mindenki egyetemre, az mindenkinek jó. Amit az elmúlt években problémának látok, az a tudásszomj és a kíváncsiság hiánya, egyre ritkább az olyan diák, aki a szellemi izgalom kedvéért foglalkozik a tudománnyal, s nemcsak a megszerezhető kreditek száma érdekli.

A Pro Ingenio díj a szakkollégiumi munka mellett a tudományos diákkörben végzett munkáját is elismeri.
Karunkon (illetve az előd Szociológiai Intézetben) tizenöt éve segítem a diákköri munkát, és harmadik éve vagyok az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium igazgatója. Azt gondolom, azért kaptam a díjat – annyian mások is kaphatták volna –, mert az egyetemi tehetséggondozás két pillérének a tudományos diákkört és a szakkollégiumot tekintik. Biztosan fura tőlem hallani, de a tehetséggondozási koncepcióval nem feltétlenül értek egyet: nekünk kötelességünk minden diákkal egyformán foglalkozni, sokkal fontosabb lenne, ha az oktatás színvonalát és igényességét emelnénk. Az igazán tehetségesekre úgyis figyelünk, jönnek konzultálni, fogadóórára, ez természetes. Az átalakuló felsőoktatásban egyre kevesebbet írnak a hallgatók. A tudományos diákköri munka során megtanulják, hogyan kell egy ötletet végiggondolni, kutatni, az eredményeket leírni, a szöveget megszerkeszteni, majd érdekesen előadni, ezek rendkívül fontos készségek.

Milyen alapelvek mentén szervezik a szakkollégiumot, kiket várnak elsősorban?
Két fontos dolgot emelek ki: a közösséget és a szakmai elköteleződést. A szakkollégiumot a hallgatók hívták életre, rendkívül intenzív munkára ad lehetőséget. Egy ideális egyetem lehetőségét hordozza kurzusokkal, sok-sok olvasni- és megbeszélnivalóval, interdiszciplináris kérdésekkel, élénk párbeszédekkel. A közösség autonóm, bázisdemokratikusan működik, egy szavazatom van nekem is. Ez persze nagyon időigényes, de megéri, nagyon jó a társaság, jól érzem magam velük. A szó szoros értelmében nem is érzem itt magam megmondó embernek, bármit előíró igazgatónak.

És főszerkesztőnek több mint tíz év után?
A BUKSZ ‒ Budapesti Könyvszemle 1989-ben indult, második számába már tanulmányt írtam. 1992-ben lettem a szerkesztőség tagja, 2002 óta vagyok a főszerkesztő, ami rengeteg munkával jár. Egyáltalán nem vagyok autoriter főszerkesztő, erre nem is vagyok alkalmas. Minden cikket megbeszélünk a szerkesztőségben, mindenki részt vesz a döntésekben. A lapban igazán az interdiszciplináris megközelítést szeretem, a jogtudománytól a történettudományon, a filozófián, a közgazdaságtanon és a szociológián át az irodalom- művészet- és zenetörténetig és a mélylélektanig terjed a recenziók tematikája. A fő cél az volna, hogy a jogi cikkeinket a pszichoanalitikusok és a közgazdászok is olvassák, és persze fordítva. Számos volt és mai tanítványunk ír a lapba, remek érzés tőlük fogadni és kérni szövegeket. A lapnak annak ellenére nagy a presztízse, hogy a recenziónak ma nincs igazán becsülete, a magyar nyelven írt publikáció is egyre hátrébb szorul. Az lenne jó, ha a tudományos világon túl a középiskolai tanárok is olvasnák a lapot, de a borzasztó leterheltség és pénzszűke mellett nagyon nehéz a szaklapokkal is lépést tartaniuk.

Az oktatói-közéleti munka és a lapszerkesztés mellett jut idő kutatásra?
Sajnos egyre kevésbé. Ha jutna, akkor végre megírnám tervezett könyvemet arról, hogyan hatott a XVIII. században a vizuális érvelés. Ez a század érdekel igazán, mert az európai civilizáció összes fontos kérdése megfogalmazódott ekkor, és az akkori döntések következményeit máig viseljük. A nyugati kultúra mostanában mintha rosszul vizsgázna, divat szidalmazni a felvilágosodást és a racionalizmust. Az 1700-as évekre hihetetlen energia és jobbítási szándék volt jellemző. Rendkívül izgalmas, hogy volt egy egész Európát behálózó levelezés, sajtó és könyvek közvetítette kultúra. Lisszabontól Szentpétervárig mentek a levelek: teljesen mindegy, hogy éppen új öntözési technológiákról vagy nevelési koncepciókról volt szó. Az egész pezsgésben részt vett a tudósok köztársasága, a tudomány terjedt, nem maradt egy szűk elit belügye. Condorcet például meg volt győződve róla, hogy ha az ismeretek mindenhova eljutnak, akkor az emberiség nem fog hülyeségeket csinálni és belátóan masírozik a boldogabb jövő felé. Ez olyan szép, nem?