Kulturális iparágak, kánonok, filterbuborékok

Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékével közösen indította el február közepén a „Kultúra a digitális forradalom idején” című konferenciasorozatát. Ennek első eseményét tartották Kulturális iparágak, kánonok, filterbuborékok címmel. A kétnapos konferencia résztvevőit Szakadát István, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék vezetője köszöntötte, aki gondolatébresztő előadásában arról beszélt, hogy az informatika megteremtette a közös platformot a távközlés és a média számára, ez pedig olyan konvergenciát indított el, amely lebontja a kommunikáció térbeli és időbeli korlátait. Felidézte Eric Schmidt gondolatait, aki 2001 és 2011 között a Google vezérigazgatója, 2018 januárjáig pedig a Google-t tulajdonló Alphabet igazgatótanácsának elnöke volt. Az igazgató még 2010-ben arról beszélt egy szakmai konferencián, hogy az emberiség jelenleg két nap alatt termel annyi információt, mint amennyit a civilizáció kezdetétől 2003-ig összesen. Azóta ez az adatmennyiség a közösségi oldalak, az okoseszközök és az IoT (Internet of Things – Dolgok Internete) miatt tovább növekedett.

Az emberiség több ezer éven át megszűrte és kategorizálta a keletkező információkat,

manapság azonban folyamatosan ömlik a szemét a digitális térbe, a rögzített információk minősége meredeken zuhan. Ma mindent eltárolunk digitális formában, a „minden” azonban túl sok, a kultúra nem a „mindenről” szól – fogalmazott a tanszékvezető. A fő kérdés tehát, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet elvégezni a minőségi szűrést, hogyan lesz a mérhetetlen mennyiségű nyers adatból értékes kulturális tartalom?

A kultúrával foglalkozó szakértők egészen a 2000-es évek közepéig rózsaszín szemüvegen át nézték az internet és a digitalizáció rohamos fejlődését, a különböző gyűjtemények, könyvtárak és irattárak anyagainak digitális formába öntését. Ezután azonban kiderült, hogy a digitalizált tartalmak gyakran a fióknak készülnek, a feldolgozott kulturális örökség nem mindig jelenik meg a nagyközönség számára elérhető formában, izgalmas, fogyasztható tálalásban – mondta el Fodor János. Az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet adjunktusa a Digitalizált gyűjteményeink a 21. századi kultúrában című előadásában arról beszélt, hogy a kulturális tartalmakat kontextusba helyezve, mémesítve, a közösségi média sajátosságainak és nyelvezetének megfelelő stílusban kell a közönség elé tárni. E tartalmak önmagukban nem nyújtanak mély szakmai információkat, azonban könnyen befogadható ízelítőt adnak a teljes tartalomból, kedvet csinálnak a kultúrafogyasztáshoz. Példaként említette a Budapest Neon projektet, az ELTE BTK KITI-nek a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel közösen indított digitalizációs projektjét, vagy a Hullámfürdő záróra előtt című kezdeményezést, amelyben a Gellért fürdő vendégeit ábrázoló, a 30-as évekből származó archív fotókat gyűjtöttek össze és rendeztek rovatokba. A képeket a Gellért egykori fürdőmestere, Pusztai Sándor készítette.

Fodor János szerint új szakma van születőben: a világon egyre több digitális kurátorra lesz szükség, akik a hatalmas mennyiségű és rendszerezetlen digitális információt kategorizálják, fogyasztható formába öntik és eljuttatják a közönséghez. A Magyar Nemzeti Filmarchívumban 30 ezer válogatott, kategorizált és metaadatokkal ellátott film szerepel, miközben

a legnagyobb videómegosztó oldalra percenként több mint 400 órányi felvételt töltenek fel

a felhasználók. Lesz valaki, aki ezeken a digitális anyagokon elvégzi a tartalmi-minőségi szűrést, vagy belefulladunk a digitális szemétbe? – zárta előadását az ELTE adjunktusa.

Az információs társadalom kommunikációs paradigmaváltása felkészületlenül érte a kulturális szakembereket, akik vagy mérsékelt lelkesedéssel fogadták az analóg örökség digitalizációját, vagy pedig gyanakvással vonultak vissza egy elitista elefántcsonttoronyba – véli Bánki Zsolt. A Petőfi Irodalmi Múzeum Könyvtár és Digitális Tartalomszolgáltatási Osztályának vezetője szerint lejárt annak az archívumfelfogásnak az ideje, amely kizárólag a kulturális javak megőrzésére, a tudományos szféra kiszolgálására és passzív, tablószerű kiállításokon keresztüli kommunikációra rendezkedett be. A múzeumoknak ki kell lépniük a gyűjtés-katalogizálás-megőrzés klasszikus feladatköréből, és be kell lépniük a digitális térbe, ahol a fizikai bemutatóterekből virtuális tárlatok, a jórészt passzív múzeumlátogatóból pedig interaktivitást igénylő felhasználók lesznek. A kultúraközvetítésben nincs más járható út: az eredeti műtárgyak iránti csodálat megőrzése mellett el kell sajátítani a virtuális tér sajátos nyelvezetét, és alkalmazni annak eszközrendszerét – fogalmazott. A Fodor János előadásában emlegetett projektekre utalva Bánki Zsolt emlékeztetett arra, hogy

a különböző gyűjtemények és archívumok az emlékezet intézményei,

az emlékezés pedig nem egyéni, hanem közösségi aktus. Ha egy adott gyűjteményt, például régi fotókból álló archívumot a megfelelő szempontok alapján kontextusba helyezünk, annak az érintettek és az érdeklődők számára komoly közösségszervező ereje van.

A digitális kommunikációs térben tapasztalható új jelenségeket foglalta össze előadásában Vincze Orsolya, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Politika, Közigazgatás és Kommunikációtudományi Karának docense. Véleménye szerint a hagyományos, ugyanazt a központi üzenetet sok címzetthez eljuttató tömegkommunikáció világából mára átléptünk a véleménybuborékokon, filterbuborékokon, visszhangkamrákon és hírközösségeken alapuló digitális kommunikációba. 

A véleménybuborék már ismert szakkifejezésnek számít, azt a kommunikációs teret jellemzik a kifejezéssel, ahol a befogadó kizárólag a saját véleményét, prekoncepcióit megerősítő, azt támogató véleményekkel találkozik, míg a sajtjától eltérő álláspontokat nem ismeri meg. A filterbuboréknál is hasonló a helyzet, de itt már nem maga a befogadó válogat az elérhető információk között, ezt informatikai eszközök és algoritmusok végzik el helyette valamilyen digitális környezetben, például közösségi oldalakon.A visszhangkamrák hatása ennél is erősebb: ezek nemcsak a hasonló véleményt képviselők számára nyújtanak terepet, de az egymást visszahangzó vélemények fel is erősítik a hatást, azt sugallva, hogy az adott vélemény szélesebb körben is általánosan elterjedt és elfogadott percepciója a valóságnak. A visszhangkamrákat a kutatások szerint különösen a szélsőséges politikai mozgalmak használják nagy hatékonysággal.

A digitalizáció fejlődésével

új kommunikációelméleti kategóriaként jelent meg a hírközösség fogalma:

ez olyan online közösség, amely egy konkrét ügy vagy téma köré szerveződik, legyen az egy kulturális trend, helyi esemény vagy akár katasztrófahelyzet. Az online térben az ilyen hírközösségek szimbóluma és egyfajta gravitációs pontja a hashtag (#). A közösségi oldalak előtti korszakban a média a broadcasting-modell alapján működött, amely egy központi üzenetet próbált eljuttatni minél szélesebb közönséghez. A mikrotargeting módszerek, vagyis a teljesen személyre szabott üzenetek megjelenésével azonban ma már inkább a narrowcasting kifejezést emlegetik a kutatók. A közönség ilyen módon kialakuló fragmentáltsága ma már kimutatható negatív hatással van a részvételen alapuló kultúra, tágabb értelemben a demokratikus társadalmak működésére.