A nyolcadik évadát kezdő rendezvény annak bizonyítéka, hogy a tudás és a tanulás az ember örök feladata és lehetősége, aminek minden életkorban van jelentősége – vezette fel az eseményt Demetrovics Zsolt, a Pedagógiai és Pszichológiai Kar dékánja, aki megtiszteltetésnek nevezte, hogy az egyetem új rektora indítja útjára az ELTE valamennyi karának együttműködésével létrejött program idei szemeszterét.

Borhy Lászó rektor elöljáróban elmondta: ókori régészettel, leginkább a római kor művészetével foglalkozik, azon belül fegyvertörténettel, falfestészettel, latin feliratokkal, vésett ékkövekkel, vagyis mindazzal, ami a földből előkerült Brigetióban, vagyis a mai Komárom/Szőny területén. Brigetio kiterjedése, felépítése és jelentősége is Aquincuméhoz hasonlítható, sőt azzal azonos: ezen a helyen is egykor egy római legio állomásozott; a legiotábor körül elhelyezkedett egy táborváros, ahol a katonák családtagjai, a katonaságot kiszolgáló iparos- és kereskedőréteg lakott, és ettől 1,5–2 kilométeres távolságban húzódott egy olyan római település, mely városi rangra emelkedett az idők folyamán.

Ásatás Brigetióban (Forrás: Régészettudományi Intézet)

Az ókori Brigetio feltárását Borhy László vezetésével 26 éve kezdték meg, 1992-ben. Szemléltetésül a régész elmondta: Aquincum kutatástörténete 240 évvel ezelőtt, 1777-ben indult, s ha napjainkban a szakemberek munkáját modern eszközök segítik is, a hatalmas terület feltárása hosszadalmas folyamat.

Ha Brigetio egyharmadát évente öt hónapon át 40 régész segítségével tárnák fel, 398 évre lenne szükség ahhoz, hogy a táborrészletet alaposan megismerjék.

Az eltelt 26 évben néhány ezer négyzetmétert sikerült feltárni a több százezer négyzetméternyi területből.

A gazdag leletanyagból a Régészettudományi Intézet akadémikus igazgatója a római díszfegyvereket mutatta be részletesen előadásában. Azt is elárulta, hogy a díszpáncélok jelentették az első – 1991-ben megvédett – disszertációjának témáját, és ez vált kedvenc kutatási területévé is.

Forrásként felidézte Vergilius Aeneis című művét, melynek 5. énekében a szerző leír egy ősi lovasjátékot, a "trójalovaglás"-t. A bemutató során a római patrícius ifjak családjaik és más előkelők jelenlétében, csapatokat alkotva, felfegyverkezve és díszes öltözékben, nagyon fegyelmezett módon az egymással megküzdő ellenfelek harcát imitálták. Egy másik szerző, a Hadrianus császár korában élt Arrianos hasonló lovasjátékot írt le, amelyet már nem ifjak, hanem katonák mutattak be sisakkal, páncéllal felszerelkezve. A sisakokat sárga tollakkal díszítették, hogy a nézők figyelmét még inkább magukra vonják. Ugyanebből az időszakból származik egy további forrás is: Észak-Afrikában, a mai Algéria területén került elő egy Hadrianus császár beszédét tartalmazó lelet, amely álarcban és páncélban bemutatott hadgyakorlatot dicsőít. Ammianus Marcellinus római történetírónál pedig egy jól azonosítható fegyverzeti tartozék – egy bronz sárkányfej – jelenik meg, amely bíborszínű zászlóhoz csatlakoztatva sziszegő hangot bocsát ki vágta közben – az ellenség elrettentéséül.

Ezen források összetartozására a XX. század elején kezdtek felfigyelni a kutatók, ugyanis a Római Birodalom európai folyami határán, a Duna és a Rajna mentén egyre több fegyverzeti tartozék került elő. A kép akkor állt teljesen össze, amikor az ’50-es években Németországban találtak két fontos leletet. Ekkor bizonyosodtak meg arról, hogy a Vergilus, Arrianos és Hadrianus szászár által is említett fegyverekről van szó. 1978-ban az első díszpáncél-kiállítást is megszervezték Németországban.

A díszpáncél, díszfegyver olyan vékony fémlemezből, bronzból, ritkábban ezüstből vagy vasból készült, reliefekkel díszített fegyverzeti tartozék, melyeknek védelmi értéke nincs, ám díszítő funkciója annál inkább.  A Római Birodalom határvidékén terjedt el, és nemcsak a katonák, hanem a lovak is viselték.  

Borhy László előadásban képeket villantott fel a katonákat díszítő sisakokról, mellvértekről, lábvértekről, pajzsdudorokról, továbbá a lovakat ékesítő fejpáncélokról, az állatok szügyén elhelyezett bronzlemezekről is. A csupán orrnyílást és áttört szemrést tartalmazó arcvédő maszkok korlátozott látószöget biztosíthattak viselőjüknek. A sisakok gyakran görögös arcvonásokat örökítettek meg, Nagy Sándor képét idézték vagy női hajviseletet formáztak. A győzelmi szimbolika részeként babérkoszorút, bajelhárító elemként tekergő kígyót, bátorságra buzdítva oroszlánt használtak, a sisakokon feltűntek katonai istenségek, címer- és totemállatok, köztük a bika és a bakkecske. Egyes darabokon az elhunyt lelkek túlvilági utazását lehetővé tevő lények, például delfin vagy tengeri párduc is fellelhető.

A régészprofesszor utalt a Brigetióból származó huszonöt  – a Római Birodalom mintegy ötszáz jelenleg ismert díszpáncéljának öt százalékát kitevő – díszpáncélra, amelyeket kötetbe szerkesztve már bemutatott. Ezeken a páncélokon az oroszlán, a sas, a kígyó, a rozetta és a kétfülű edény szimbólumán túl sajátos elemként jelenik meg Jupiter feleségére, Júnóra utalva a páva, az ellenség bátortalanságát jelképező nyúl és a tolldísz elhelyezésére szolgáló nyílás.