"Magától ébredő kötelességérzet volt segíteni a Collegiumot"
Kevesen tanultak 1986-ban latinul. Hogy került latin-történelem szakra? Hogy került emellé az ógörög?
A soproni Széchenyi István Gimnáziumban többek között a biológia is érdekelt, az állatorvosi hivatás foglalkoztatott, így – előkészület gyanánt – latinul is elkezdtem tanulni. Hamar megragadtam a római eszmények mellett és a latin irodalom magával ragadott. Követtem azt, amit szerettem (ma is erre biztatom a végzős diákokat és a hallgatókat), így, bár aligha kecsegtetett biztos jövőkép, latin-történelem szakra jelentkeztem az ELTE-re. A kanizsai tüzérségnél teljesített katonai szolgálat után kezdhettem meg a tanulmányaimat. Első élményeim közé tartozik, amikor Ritoók Tanár úr, a Latin Tanszék vezetőjeként köszöntött minket, a – tervgazdálkodás szerint meghatározott – harmincegy főből álló évfolyamot: gratulált a felvételinkhez, sok sikert kívánt, de felhívta a figyelmünket, hogy, ugye tudják, latintanárként nem lesz állásuk… . Mindezt jó szándékkal tette és az adott helyzetben igaza is volt. Nem tudhattuk, hogy alig négy év múlva az oroszok kimennek, és a középiskolákban a birodalmi nyelv megürült helyére szinte tömegesen keresnek majd latintanárokat. Ez a virágkor azonban sajnos nem tartott sokáig, ma már alig-alig választják a latint második idegen nyelvként, sorsunk megpecsételődött. Az egyetemen az ógörög kötelező volt a latinszakos hallgatóknak. Kapitánffy István Tanár úr „gyógygörögös” (máig így hívjuk a kezdő görög szemináriumokat) csoportjába kerültem, így hát, visszanézve sorsszerűvé vált, hogy neki köszönhetően ezt a nyelvet is megszerettem és egy év múlva harmadik szakként az ógörögöt is felvettem. Az ógörög tanulmányokat – bármily különös – tanárszakosként végezhettem, így a diplomámmal ógörög középiskolai tanári képesítést is kaptam. Néhányad magammal
van tehát képesítésem olyan gimnáziumi tanári tevékenységre is, amelyet sehol az országban nem művelnek.
1950-ben a történelmi Collegiumot megszüntették, az épületet diákszállássá alakították, ezt váltotta fel aztán 1958-ban – már az ELTE részeként – az újkori szakkollégium. Ön 1986-ban költözött be. Miért ide jelentkezett, mit tudott a Collegiumról középiskolásként?
Őszintén megvallva szinte semmit nem tudtam a Collegiumról (máig intő jel, kitörölhetetlen emlék ez, ezért igyekszem igazgatóként a középiskolások körében minden lehetséges eszközzel ismertté tenni a Collegiumot). Apám említette, hogy létezik, mert maga is töltött egy évet az ’50-es évek elején egyetemistaként az akkor tömeg-diákszállóként működő épületben. (Később egy szakérettségis ellopta egyik kedves könyvét, és elköltözött.) Mivel szociális kollégiumban kevés esélyem volt az elhelyezésre, leszerelő katonaként augusztus elején azon tanakodtunk évfolyamtársaimmal, vajon megpróbáljuk-e az Eötvös Kollégiumot, ahol nem a hivatalosan kimutatott és számszerűsített szociális háttér alapján biztosítottak szállást és tagságot. Végül megpróbáltuk és jól tettük, hiszen ebből a körből féltucatnyian be is kerültünk az intézménybe a felvételit követően.
Milyen volt itt akkoriban az élet? Kire, mire emlékszik szívesen?
Közhely, hogy a magunkfajta értelmiségi ember felnőtté válásának alapélményeit a gimnáziumi évek, a hadsereg (ha volt) és az egyetemi évek alakítják. Így volt ez velem is. A Collegium
a fővárosba érkező vidéki diáknak otthont adott, ahol a hasonlóan „elveszett” társaival azonnal közösséget teremthetett.
Olyan szorosan megtartó kapocs volt ez, hogy évek teltek el, míg az egyetemi társak felé is nyitottam. Figyelmemet, minden időmet a folyamatos tanulás (latin-görög-történelem szakok) és a collegista barátokkal megélt – egymást fél szavakból is értő – szórakozás, kikapcsolódás kötötte le.
Komolyan vettük a tanulást, dolgoztunk egész héten át, rendszeresen készültünk az egyetemi, majd a felsős években a Collegiumban is induló szakos, kiegészítő órákra. A monoton tanulás egyes élményeit kevéssé tudom elkülöníteni, azok értelemszerűen egybefolynak (a felső udvarra, a hosszas sétákra, miközben a görög igéket tanultam és magamban mondogattam, vagy az éjszakában is sokat lapozott vaskos latin szótáramra az asztalomon például jól emlékszem). Annál élesebbek a mindennapos focik (köztük a kispályás válogatott meccsei), a bálok, a beszélgetések és viták, a közgyűlések egyes képei. Minderről, a megélt élményekről és a „jó társakról” azonban olyan hosszan beszélhetnék, hogy szétfeszítené ennek az interjúnak a kereteit. Ha a jövőben érdemes lesz megosztani, bővebben is mesélek.
Göncz Árpád köztársasági elnöksége idején a Collegium visszakapta főiskolai jellegét, ismét önálló intézménnyé vált. Miben volt ez érezhető, hogyan emlékszik rá?
Az önállóság kivívása, az, hogy a Collegium ismét közvetlenül a miniszter alá tartozhatott, Szijártó István Igazgató úr érdeme. Nem ő tehetett arról, hogy a törvényi szabályozás nem biztosította az ismét önállóvá váló intézmény költségvetését, ezért három év múltán az összeomlás fenyegetett. Az önállóság magától értetődően még több lehetőséget teremtett a tanulmányokban és az ösztöndíjas lehetőségekben egyaránt. 1991-ben Vekerdy József Igazgató úr megválasztásával még olyan kísérletet is tettünk, hogy a történelmi Collegium utolsó szabadon választott diákelnöke, a nagyhírű indológus és nyelvész irányítsa az intézményt és az időben egyfajta történelmi hidat verve a személyes hitelével is megpróbálja feleleveníteni a régi eszményeket. A régi-új vezető, az igazgató azonban hamar belátta, hogy
más idők járnak, nem lehet ugyanolyan elvárásokat támasztani,
én pedig 1992 nyarán elhagytam a Collegiumot, Londonban kezdtem meg doktori tanulmányaimat. A Collegium önállósága szempontjából is igaznak bizonyult a sokatmondó görög szólás: „Közel Zeushoz, közel a villámhoz…”, és ha nincs elég erős villámhárító pajzs a célzott vagy eltévedt csapások ellen – a történelmi Collegium kurátorai ilyenek voltak (Eötvös Loránd, Teleki Pál) – akkor jobb, ha fedezékbe vonulunk. Így történt ez 1993-ban, amikor Bertényi Iván Igazgató úr irányításával a Collegium visszatért az ELTE égisze alá.
Utolsó évében már a Collegium Kuratóriumának hallgató tagja volt, majd megkapta az Eötvös Collegiumért Emlékérmet is. Mi ragadta meg itt ennyire?
Hatodéves koromra (az ógörög szakot egy évvel később kezdhettem) társaim messzemenő bizalma övezett. Így váltam harmadmagammal a Collegium, az igazgató legfőbb tanácsadó testületének, a Kuratóriunak diákképviselőjévé. Ekkor szavazták meg nekem titkos szavazással a collegisták az Eötvös Collegiumért emlékérmet. (Először köszönettel visszaadtam, mert összesen nyolc szavazat került a kitett urnába, valamiért ugyanis eleinte nem vettük komolyan, azután pedig, az érdemi részvételt követően, örömmel és máig büszkén elfogadtam.) Nem megfelelő kifejezés, ha úgy fogalmaznék, valami itt engem megragadott. Észrevétlen, magától alakuló folyamat volt mindez, amelyhez a tanulmányokban és a közösségben vállalt szerepek miatt szerzett tekintély biztosította a hátteret. Magától ébredő kötelességérzet volt, hogy segíteni próbáljuk a Collegiumot, ahova tartozunk. Azt a helyet, ahol minden értelemben valóban otthon voltunk.
Doktori tanulmányait követően az ELTE Görög Nyelvi és Irodalmi Tanszékén kezdett el tanítani. Hogyan folytatódott kapcsolata a Collegiummal?
Londonból hazatérve 1994 decemberében hívtak meg tanáraim Kapitánffy István és Szepessy Tibor Tanár urak a Tanszékre. Hosszú évtizedek után páratlan vívmány volt, hogy számomra új, negyedik statust tudtak teremteni. Mindez azonban nem tarthatott sokáig, mert alig fél év múlva az ún. „Bokros-csomag” hatására bekövetkeztek a leépítések. A felkérést, a bizalmat és
a megtiszteltetést, hogy erre méltatnak tanáraim, lehetetlen volt visszautasítanom,
bár másutt összehasonlíthatatlanul kedvezőbb külső körülmények (lakás, villámgyors szakmai előmenetel, magas fizetés, stb.) vártak és hívtak. Így azután az apám kárpótlási jegyeinek értékéből vásárolt telekre egy öreg, felvonulási lakókocsit vontattam és (összkomfortot teremtve) abban laktam és dolgoztam az első öt oktatói évemben. Onnan jártam be a Tanszékre, majd azonnal, 1995-től ismét a Collegiumba. Óraadó tanár majd évek múltán a Klasszika-filológia műhely vezetője lettem. 2009-ig tapasztalatokat szereztem a Collegium életének szinte minden területén. Voltam egyszerű gólya, diákbizottsági tag, közgyűlési „néptribunus”, a válogatott kapitánya, tekintélyes „öreg”, kuratóriumi diák- majd tanárdelegátus, oktató és műhelyvezető egyaránt.
2009-től a Collegium igazgatója. Mi ösztönözte, hogy a megbízatást elvállalja, milyen céljai voltak?
Arra emlékszem, hogy a már említett tapasztalatok miatt tele voltam tervekkel és gondolatokkal, miként lehetne élni a meglévő, szunnyadó lehetőségekkel, amelyeket nem szabad kihasználatlanul hagyni. Igaz volt ez az egyetemi, a Collegium belüli és a nemzetközi tevékenységekre egyaránt. Éreztem és tudtam, hogy ha saját kutatásaimat, tudományos tevékenységemet, összességében egyetemi munkámat, amely addigra már nemzetközi elismerésnek örvendett, a Collegiumba „telepítem”, ott teljesítem ki, a személyes példa és tapasztalat, amely mögött szilárd szakmai háttér, tartalmas kapcsolatok vannak, a Collegiumnak is jót hozhat. A leírt tervekről és az elért eredményekről számot adnak azok az írásos dokumentumok, amelyek mindenki számára könnyen elérhetőek. Hogy jó vezető vagyok/voltam, azt majd az utókor – miként kedves Tanárom, Bollók János mondta – eldönti és megítéli. Az biztos, hogy erőmhöz mérten mindent megtettem, talán olykor még többet is, mert
ilyen megbízatásban az ember szakmai és közéleti értelemben a maga ura,
magának „találja ki” az újabb és újabb tevékenységeket, és ebben, épp mert nincs mástól szabott határ, valójában nincs megállás.
Mit jelent ma „tudós tanár”-nak lenni, hogyan tudja segíteni az önművelődés, a tudomány szeretete, a közösségi felelősségvállalás iránti elköteleződést a Collegium?
A „tudós tanár” eszményét töretlenül táplálja a Collegium. Valójában ezt a szellemet nem kellett sohasem ébresztgetni, szinte a falakból árad. Persze a színvonalas tanulmányi, kutatási és önszerveződő közösségi lehetőségek biztosítása (évente mintegy 150 szakkollégista szeminárium, műhely- és nagy, nemzetközi konferenciák, kutatócsoportok és szakmai kapcsolatok, a hosszan sorolható hallgatói rendezvények, páratlan nyelvtanulási- és ösztöndíj-lehetőségek, a hallgatói Választmány szerteágazó munkája) mellett a gyakorló tanári tevékenység elsajátítását és értő tanulását is támogatni kell. Hogy egy fontos példát kiragadjak: ezért is örülök különösen annak, hogy az ELTE Tanárképzési Központot néhány éve a Ménesi útra befogadhattuk és ezzel mégikább biztosíthatjuk, hogy a collegisták tanárszakos curriculuma jól tervezhetővé váljon, beleértve a szakmai gyakorlatok színvonalas teljesítését, és így tovább.
Hogyan élték meg az elmúlt időszakot, a diákok kiköltözését, a távoktatás bevezetését? És mi adja az erőt a folytatáshoz?
Tömören fogalmazva: az országos és az egyetemi szabályozást követve tettük, amit tennünk kellett. Miként mindenkit, úgy minket is megviselt természetesen ez a helyzet.
Szívszorító élmény volt a szinte teljesen üres épületben, a kongó folyosókon végigmennem,
hogy a néhány méltányosságból ottmaradt hallgatóval találkozzunk, vagy a mindennapi munkám során az irodába bemenjek. A távoktatásban is becsülettel helytálltunk, tanár és diák egyaránt. Egy-két megengedhető kivételtől eltekintve valamennyi szemináriumot megtartottuk, még a nyelvórákat is, bár a rendkívül megterhelő „távrecsegős” oktatásban talán ezek az órák a legnehezebbek. Az erőt pedig épp a most ünnepelt elmúlt, 125 év adja, maga a történelem, amely sokszor bizonyította, a collegisták összetartásának köszönhetően a Ménesi úti palota soha, sem fizikai valójában, sem működésében nem dől össze, mindig, minden körülmények között megmaradt.