„Minden terülten fenn kell tartani az érdeklődésünket”

2016.11.17.
„Minden terülten fenn kell tartani az érdeklődésünket”
Galácz András, az ELTE TTK Őslénytani Tanszékének professor emeritusa 2016. november 3-án, a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat nyitóünnepségén Eötvös József-koszorú elismerésben részesült a Mecsek-hegységbeli geológiai-paleontológiai vizsgálatainak kiemelkedő eredményeiért, a középső jura ammoniteszek és a jura időszak rétegtani, ősföldrajzi kutatásáért, valamint kimagasló oktatói munkájáért. Pályája kezdetéről, oktatói mestereiről, kutatásairól és a mai hallgatókról is kérdeztük.

A Magyar Tudomány Ünnepe megnyitó ünnepségén Eötvös József-koszorú elismerésben részesült.
Nagyon örülök ennek, hiszen ezt a kitüntetést a kollégák ítélik oda. Amikor megtudtam, hogy megkapom, akkor – biztos mindenki így csinálja – megnéztem, hogy kik kapták meg korábban. Azt kell mondanom, hogy nagyon jó társaságba keveredtem, mert azok a nevek, akik ismerősek voltak nekem, persze elsősorban a földtudományi oldalról, például Báldi Tamás vagy Stegena Lajos, vagy Kubovics Imre: ők olyanok, akik közé tartozni igazán megtisztelő.

Mikor kezdett el érdeklődni a paleontológia iránt? Vissza tud emlékezni az ehhez kapcsolódó első meghatározó élményére?
Ez a tudományterület nagyon megmozgatja az ember fantáziáját. Amikor én hallgatóként idekerültem az egyetemre, akkor jóformán semmit nem tudtam még ezekről a dolgokról. Olvastam érdekes könyveket és sok minden más olyan is foglalkoztatott, ami a geológiával, így az őslénytannal is kapcsolatos. De nem mondhatnám azt, hogy ez volt az, ami annak idején ide hozott az egyetemre.

Döntő szerepe azoknak volt abban, hogy aztán ezt a pályát választottam, akik tanítottak és nagy hatással voltak rám.

Kik voltak ezek a meghatározó tanárok?
Elsősorban a régi egyetemi tanári gárdából még aktív, régi vágású professzorok, mint például Sztrókay Kálmán mineralógus, vagy Bogsch László, az őslénytan professzora. Olyan hagyományt képviseltek a klasszikus egyetemi professzor ideájáról és magáról a hagyományos egyetemről, amit átsugároztak az előadásaikon a mondataikkal, gesztusaikkal, egész egyéniségükkel. Legalább ilyen nagy hatással voltak ránk a „második vonal” képviselői: a nagyszerű Kriván Pál, a felejthetetlen Oravecz János, vagy Bognár László, Balkay Bálint, Kaszap András. Ők főleg gyakorlatokat vezettek – a geológus szakma praktikus alapjait tőlük sajátíthattuk el.

Az Őslénytani Tanszék vezetője Bogsch László professzor úr volt. Hosszú éveket töltött Németországban a háború előtt, majd Telegdi-Roth Károly korábbi tanszékvető halála után, 1955-ben vette át a tanszék vezetését, egészen a hetvenes évek elejéig. Amikor én ide kerültem, ő volt az első főnököm. A közösség itt mindig nagyon jó volt, s habár nem feltétlenül volt mindenki baráti viszonyban, mint kollégák mindig nagyon jól együtt tudtunk működni.

Az Őslénytani Tanszéken legnagyobb hatással rám Géczy Barnabás paleontológus professzor, akkor még adjunktus volt. Ha szabad ezt mondani, ő volt az én igazi mesterem. Abban a témában kezdtem el első kutatásaimat – és mind a mai napig ebben a témában is kutatok – amit tőle kaptam. Ő egy igazi, nagy tudású és széles látókörű, az általános műveltséget is magából sugárzó, franciás műveltségű tanár volt. Első diplomáját művészettörténetből szerezte, majd a háború után az egyik első évfolyamban végezte el a geológia szakot. Ezt a rendkívül széles látókört megőrizte, ő volt az, aki mindvégig azt sugalmazta, hogy olyan témát kell választani, ami mint tudomány érdekes, és mások számára is új információt adhat. A másik fontos dolog, amivel szintén példaként szolgált, és amit magam is igyekeztem mindvégig a pályám során szem előtt tartani, hogy minden más területen is fenn kell tartani az érdeklődésünket, és ha lehet, akkor át is adni azt a tanítványainknak. Hiszen ez nemcsak a tudományos élethez, hanem a mindennapi élethez is hozzátartozik.

Az elismerést a jura ammoniteszek és a jura időszak rétegtani, ősföldrajzi kutatásáért is kapta. Mit takarnak ezek a tudományos elnevezések?
Az ammoniteszek a puhatestűek közé tartozó élőlénycsoport képviselői. Ez egy kihalt állatcsoport, amik akkor haltak ki a tengerben, amikor a dinoszauruszok a szárazföldön. Ezek a lények nyüzsögtek az akkori tengerekben, és az a különös szerencse, hogy szilárd, kalcium-karbonátból álló vázuk volt. Ennek következtében sok, helyenként rengeteg fennmaradt maradványuk kerül elő az évszázadok során.

Ez a csoport ráadásul annyiban is különleges, hogy az evolúciójuk nagyon gyors volt: a különböző formák, amik egymásból származtak, nagyon gyorsan változtak és követték egymást. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ha ezeket az egymást követő, egymás utáni sorokat az ember részletesen megismeri, akkor abból a geológiai idő változására is következtetni lehet. S mivel az ammoniteszek a tengerekben éltek, nagyon nagy volt a földrajzi elterjedésük: így nemcsak azt lehet meghatározni a kőzetről, amiből kiszedtük a maradványt, hogy milyen korú, hanem azt is, hogy egy másik helyen megismert réteghez képest ez idősebb vagy fiatalabb. Amióta ezeket a fosszíliákat ismerik, azóta kitüntetett szerepük van a geológiában.

Milyen hazai hagyományai vannak ennek a területnek?
Magyarországon is szép hagyománya van az ammmonitesz-kutatásoknak: épp az ELTE Őslénytani Tanszéke ennek a hazai bázisa. A tanszék egykori alapítója, Hantken Miksa, aki 1882-ben a Tanszék alapítójaként került az egyetemre, szintén foglalkozott ezekkel a maradványokkal. Azóta szinte folyamatos a tanszéken az ammonitesz-kutatás, mások mellett ez volt a témája Géczy professzor úrnak is. A Dunántúli-középhegységben és a Villányi-hegységben is egyedülállóan gazdag lelőhelyek vannak, s ezeknek az anyagát feldolgozva a kutatás nemzetközileg is elismertté vált. Amikor én magam bekapcsolódtam a kutatásokba, azok már nemzetközileg ismertek és elismertek voltak, a publikálásra is sok és jó lehetőség volt, nagy volt a nemzetközi érdeklődés. Géczy Barnabás nagy tekintéllyel bírt külföldön is, én a tanítványaként vele együtt voltam először külföldi konferencián: az ő árnyékában megjelenni nagyon jó érzés volt, minden támogatásáért a mai napig hálás vagyok. 

Mivel ezek az ősmaradványok üledékes kőzetekben vannak, ezért az üledékes kőzettani szedimentológia is szorosan kapcsolódik a kutatáshoz, annak pedig különböző területei már kivezetnek a szorosabb értelemben vett ammonitesz-kutatás területéről, így más témákkal is foglalkozhattam az alapkutatáshoz kapcsolódóan. Ilyen szempontból megint szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egy olyan időszakban kezdtem el a geológiával kapcsolatos kutatásokat, amikor az egész tudományterület forradalmi változásokon ment át. A korábbi nézetekkel szemben egy teljesen új, modern rendszer, a lemeztektonika került előtérbe a geológiai adatok csoportosítását illetően: a régi adatok nem vesztették el a jelentőségüket, de az értelmezés teljesen más irányt vett. Voltak tanáraink, akik naprakészek voltak az új szemlélet – a lemeztektonikához kapcsolódó különböző témák – átadásában, bár ezek a hagyományos tananyagban nem is szerepeltek.

Fiatal hallgatóként és kutatóként pedig inspiráló volt az addig bevettnek számított tudományos elképzelések ellenében állást foglalni.

A felvételi időszakban járunk: mekkora az érdeklődés a diákok részéről a paleontológia iránt? Milyenek a mostani hallgatók?
A mostani egyetemi hallgatók is olyanok, mint mi voltunk: van köztük ilyen is, meg olyan is, jó is, átlagos is, érdeklődő és kevésbé érdeklődő. Ez az én egykori egyetemi évfolyamomra is igaz volt, pedig abban az időben alig több mint húsz embert vettek fel geológia szakra. Az erős szelekció ellenére sem teljesített mindenki szín ötösre, én sem.

Évek óta nem tanítok napi szinten, egy kurzusom van jelenleg, így a mindennapokba kevéssé látok bele. Nehéz pontos választ adni a kérdésre azért is, mert az első két évben a földtudomány szakos hallgatók ugyanazt tanulják, nem specializálódnak még. Akik aztán ide, az Őslénytani Tanszék közelébe kerülnek, azok persze kiváló és érdeklődő hallgatók – remélem, hogy nemcsak ebből, hanem a többi tárgyból is, hiszen említettem korábban is, hogy ez nagyon fontos. Az, hogy az érdeklődés elindul egy irányba, nem jelenti azt, hogy a többi területen megszerzett ismeret ne lenne hasznosítható a szűkebb szakterületen is.

Azt fájó kimondani, hogy a hallgatók nagy részéből az egészséges érdeklődés minden más iránt – nem szakszövegek, hanem tudománynépszerűsítő írások, természettudományos TV-csatornák értékes filmjei, vagy akár szépirodalom – szinte alig mutatkozik. Annak idején az egyetemisták, a mi évfolyamunkban is, kézről-kézre adták egymásnak a különböző témájú könyveket vagy regényeket, ott voltak a színházi vagy film-premiereken. Ez sajnos mára szinte teljesen eltűnt, pedig ma sokkal jobbak a lehetőségek, mint akkor voltak.

De persze az ellenpélda is létezik: a tanszéken néhány évvel ezelőtt, amikor Ősi Attila és diák munkatársai, majd kutatócsoportja ide került, körülötte kialakult egy nyitott, minden iránt érdeklődő fiatalokból álló csapat, akik azóta is, így vagy úgy, de ide kötődnek. Azt kell mondanom, hogy akkor kezdődött el a tanszék második aranykora.

Jó látni ezeket a hihetetlenül tehetséges, hozzáértő, törekvő és ambiciózus fiatalokat, akik folyamatosan haladnak előre pályájukon és egyre magasabb szinten számolnak be eredményeikről.

Ez nemcsak a tanszéknek, hanem a szakmának is fontos. Egyszóval ennek az egész folyamatnak nagyon örülök.