„Mindig visszatérek a fizikához”

Egyenes út vezetett a Radnóti-gimnáziumból az ELTE fizika szakjára?
Vannak olyan pedagógiai irányzatok, amelyek szerint a versengés, a tanulmányi versenyek nem tesznek jót a résztvevő diákoknak. Rám viszont jó hatással voltak, a barátaimmal egymást motiváltuk azzal, hogy vajon ki érti meg először a hőtan vagy az optika egy-egy kérdését. Fizikából nem voltam különösebben eredményes, országos huszadik helynél nem voltam jobb, kémiából viszont OKTV-t nyertem: többek között a periódusos rendszert kellett egy házi dolgozatban feldolgozni. A kémia tanárnőmtől kapott egyetemi tankönyvekből tárult fel előttem a régi kvantumelmélet Bohrral és Sommerfelddel, ami tiszta fizika. Így tulajdonképpen a kémia irányából érkeztem a fizika szakra: Boksay Zoltán professzor még az egyetemen is csábított a kémia szakra, de akkor már biztos voltam abban, hogy a fizika mellett maradok.  Az elméleti fizika iránti elköteleződésem később alakult ki. A nosztalgia vezetett az első egyetemi év után az Egyesült Izzó laboratóriumba, mert édesapám a II. világháború előtt fiatal műszerészként a Tungsramban dolgozott. Azonban a munkámat felügyelő fizikus hölgy jóindulatúan figyelmeztetett, jobban járok, ha elméleti munkával próbálkozom.

Diplomamunkáját 1970-ben védte meg a kvarkok dinamikai kimutatásának területén végzett kutatómunkájából.
Kuti Gyula professzor, későbbi témavezetőm szakmai kapcsolatai révén az első ösztöndíjasok között kerültem ki a franciaországi Orsaybe, az orosz mellett franciául is jól beszéltem. A diplomamunkám témavezetőmnek hála nagy hivatkozottságot kapott, később pedig Marx György hívott az Atomfizikai Tanszékre gyakornoknak. Az indulás, a következő tíz év azonban egyáltalán nem volt magától értetődő, itt a tudományos-szakmai önállósodás nehézségeire gondolok. A ’80-as évek fordulóján kerültem egy két hónapig tartó állami ösztöndíjjal a koppenhágai Niels Bohr Intézetbe. Tudtam, hogy éjjel-nappal dolgoznom kell, hogy az intézeti kapcsolatok létrejöjjenek és meggyökeresedjenek. Jól emlékszem arra, hogy az utolsó napon kopogott be a szobámba az elméleti fizikával foglalkozó szekció vezetője, hogy nem akarnék-e visszamenni egy évre. 1982-ben jelent meg Holger Bech Nielsennel, az Intézet kutatójával közösen jegyzett publikációnk, és az évtized közepére látszanak az első csúcsok a publikációs grafikonomon, amelyek a dániai és a hazai kollégákkal közösen elért eredményeket jelzik.

Később is számos, a világ részecskefizikai kutatásait meghatározó kutatóintézetben dolgozott.
A Bonni Egyetemen, az angliai Rutherford Laboratóriumban, a genfi CERN-ben, a svédországi Uppsalában, az Egyesült Államokban és az akkori Leningrádban is kutattam néhány hónapig, egy-egy évig. A nyolcvanas években szinte minden évben voltam vendégprofesszor, nagyon szerettem ezeket a hónapokat, de nem szerettem volna kinn maradni. Itthon is egyre nagyobb lehetőség volt a szakmai önállóságra, folyamatosan vált egyre nyitottabbá az ország. A ’90-es évek közepén Jakovác Antallal, akkori doktoranduszommal és nemzetközi kollégákkal közösen indítottunk egy kutatási programot. Kutatási szempontból ezt az időszakot tartom a legsikeresebbnek: ekkor az Univerzum anyag-antianyag aszimmetriájának kérdésével foglalkoztam. Ma is folyamatosan dolgozom: korábbi doktoranduszaim közül az egyetemen dolgozó Jakovác Antallal és Szép Zsolttal, illetve a Japánban kutató Fejős Gergellyel gondolkodunk közösen. Szívesen veszek részt zsűrizésben, de a kollégák könyveihez is örömmel írok ismertetőt.

A kutatási és oktatási feladatok mellett aktívan részt vesz a tudománypolitikai és szakmai közéletben is.
Valóban, erős közéleti érdeklődésem van. A kutatás nekem mindig szellemi játék volt, a kutatást mint társadalmi-kulturális tevékenységet szeretem. A rendkívül fontos individuális erőfeszítéseket és kutatói attitűdöt nagyra becsülöm, bár engem ez kevéssé jellemez, a kutatási tevékenységet esetemben általában kiegyensúlyozta valami más. Marx György professzor „szárnyai alatt” dolgoztam docensként, 1989-ben megírtam az akadémiai doktori disszertációmat. A rendszerváltozás után hirtelen megüresedtek vezetői pozíciók, válsághelyzet volt. A Fizikai Tanszékcsoportot 1989-től három évig vezettem, nagyon tudatosan egy tisztséget ennél hosszabb ideig azóta sem vállalok. Hozzá kell tennem, hogy türelmetlen ember vagyok, talán nem a legjobb vezetői adottságokkal, de ha baj van, akkor lehet rám számítani, a helyes célkitűzések érdekében képes vagyok együttműködni. Nem személyes motivációk vezettek ’89-ben sem, hanem úgy éreztem, hogy el tudom végezni a feladatot. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium a ’90-es évek közepén számos nagyívű és ígéretes programot tervezett, köztük a Széchenyi- és Bolyai-ösztöndíjak, illetve a normatív kutatástámogatások rendszerével. Az MKM tudományos főosztályát két évig vezettem, de tudtam, hogy fizikus vagyok és vissza szeretnék jönni az egyetemre, így is történt. Kiss Ádám professzor minisztériumi munkája idején megbízott vezetőként irányítottam az Atomfizikai Tanszéket, majd 2007 és 2010 között újra.

Pályája több ponton kapcsolódik a Bolyai Kollégiumhoz.
A Bolyai Kollégium 2004-ben költözött el az Amerikai útról, szerepe ekkor több szinten megkérdőjeleződött. Egy válsághelyzetből indulva vezettem három évig a tehetséggondozó és erős professzori háttérrel rendelkező intézményt, amelyet 2007-ben adtam át Surján professzor úrnak. Ma a kollégium Baráti Körének elnökeként tevékenykedem, ezt a tisztséget szeretném három év múlva egy volt kollégistának átadni. Az én ideálom szerint a társadalomnak úgy kellene helyesen működnie, hogy autonómiákat, önfejlesztő mozgásokra képes szervezeteket hozunk létre. A Bolyai Kollégium szerves fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy a következő évektől a volt kollégisták adják a szervezet mögötti motiváló erőt és hátteret. Azt gondolom, hogy mindig nyitottan, egymást meghallgatva, érdeklődéssel kell közelíteni a feladatokhoz. A tanszékvezetői munkám, a kutatóegyetemi projekt szakmai irányítása – amelyet nagyon élveztem, hiszen rengeteg izgalmas kutatócsoporttal találkoztam –, vagy a Bolyai Kollégium vezetése azonban messze könnyebb feladat volt, mint bármelyik elméleti fizikai cikkemben felmerülő probléma megoldása, ezért is térek vissza mindig a fizikához. Szeretek ceruzával egy papír felett, vagy ma már a számítógépet használva gondolkodni az elméleti fizika egy-egy kérdésén, de nem okoz gondot az sem, hogy ehhez illesszem a rám bízott kisebb szervezeti egységek irányítását.

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a természettudományos és műszaki pályák iránti érdeklődés stagnál. Játszhat-e szerepet a folyamat megfordításában a tudományos ismeretterjesztés, és ha igen, akkor hogyan?
Amivel én foglalkozom, az a természettudományos ismeretterjesztés egy hagyományos útját jelenti. A Fizikai Szemlébe vagy a Természet Világába készülő cikkeim képletek és bonyolultabb algoritmusok nélkül, közérthetően mutatják be az adott területet, további szellemi kalandokra buzdítva és biztatva az olvasókat. Évtizedekkel ezelőtt, az egyik szemináriumom végén a Puskin utcai szemináriumi termek előtt állított meg két hallgatóm – mára kiváló kutatók –, akik az akkoriban megjelent első cikkemről kérdeztek. Ezekért a pillanatokért, az írásokat követő újabb és újabb kérdésekért, lelkes olvasókért érdemes újra és újra bemutatni a tudomány kérdésfeltevéseit és megoldásait. Mindazonáltal úgy is gondolom, hogy nem lehet annyira leegyszerűsíteni egy témát sem, hogy az emberek úgy érezzék, „ez nekem is menne, ezt én is tudom.” A modern ismeretterjesztés és tudományos kommunikáció értő szakembereinek oktatására már a ’90-es években kialakítottunk egy tervezetet, de az elképzelt szak akkor még nem indulhatott el. Örülök annak, hogy a Karunkon Kárpáti Andrea vezetésével mára sikerrel működő tudománykommunikációs MSc-szak korábbi koncepciónkat jelentősen kibővítve képezi azokat a szakembereket, akik képesek a közvélemény és a tudósok közötti hidak építésére. Fontos, hogy a metaforák és a jól „eltalált” hasonlatok is hozzájárulhatnak a munka sikeréhez.  Az utóbbi években egyre több klasszikust újraolvasok, Tolsztoj Háború és béke című művében a mechanikai impulzus fogalma segítségével igyekszik megvilágítani azt a tényt, hogy a hadseregek erejét pusztán létszámuk nem határozhatja meg. A Katona József Színházban Tom Stoppard Árkádia című darabjában az entrópia törvényét jelenítik meg a színpadon – ezek a felfedezések izgalmas szellemi utazást jelentenek számomra, örömmel használom ezeket az összefüggéseket a cikkeimben is.