"Nincs olyan, hogy tökéletes!"

A sportpszichológia, a sportolók mentális felkészítése egy régebb óta létező tudományterület. A zenepszichológiáról kevesebbet hallani. Mit vizsgál pontosan?
A zenepszichológiának alapvetően két ága van, az egyik a zenének a hallgatókra gyakorolt hatására fókuszál. Amivel viszont én foglalkozom, az valóban elég parallel a sportpszichológiával: azok a módszerek és kutatások tartoznak ide, amelyek azt vizsgálják, hogy milyen mentális kihívásokkal küzdenek a zenészek és hogyan lehet nekik segíteni.

Az egyetemen kommunikációt tanult, doktori értekezését mégis a londoni Roehampton Egyetemen írta a maximalizmus és a teljesítményszorongás témakörében. Hol találkozott ezzel a témával? 
Főleg a személyes tapasztalataim és a kíváncsiságom vezetett ide. Kamaszként nem igazán tudtam beilleszkedni az iskolai közegbe, kerestem a helyemet. Mikor az egyetem után kiköltöztem Nagy-Britanniába, teljesen megváltozott a lelkivilágom:

éreztem, ha elfogadnak, akkor jobban tudok koncentrálni.

Jelentkeztem egy PhD-ösztöndíjra, közben pedig zenét tanítottam egy londoni iskolában, ahol sok második generációs bevándorló gyerek volt, akiken erősen érződött a kisebbségi komplexus. Az ottani tapasztalataim is megerősítették, hogy a gyerekek akkor tudnak jól teljesíteni, ha nyugodtak, ha jó az énhatékonyságuk és van önbecsülésük. 

Sokan törekszenek jó teljesítményre, de mikortól beszélünk maximalizmusról? Miért lehet káros?
A maximalizmusnak több formája van, de a legelemibb, hogy létezik pozitív és negatív maximalizmus, illetve vannak még a nem maximalisták (non-perfectionists), akik megelégszenek a közepes teljesítménnyel. Értelemszerűen minden maximalista a legjobbat szeretné kihozni magából, de amíg a pozitív maximalista az apróbb hibákat a fejlődési folyamat részének tekinti, és képes ezekkel együtt élni, addig a negatív maximalista elkezd szorongani, nem képes a globális képet látni, mivel túlságosan belemegy a részletekbe, és csak a problémát keresi. Úgy is mondhatjuk, hogy

a pozitív maximalista a kiválóságra törekszik, nem pedig a tökéletesre.

Viszont ehhez azt is hozzáfűzném, hogy tökéletes nem létezik, amire én is apránként jöttem rá.

Hogyan függ össze a maximalizmus a teljesítményszorongással?
A szorongás tulajdonképpen egy tünet. Vannak, akik jól teljesítenek nyomás alatt, és vannak az ún. teljesítményszorongók, akiknél téthelyzetekben a kelleténél jobban felszökik a kortizol- és adrenalinszint. Ezek stresszhormonok, megjelenésük miatt a szervezet veszélyt érzékel és menekülőre fogja. Ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ebben a blokkolt állapotban nem tudjuk kihozni magunkból a legjobbat. A megfigyelések szerint minél nagyobb valakinek a negatív maximalizmusa, annál nagyobb lesz a teljesítményszorongása.

Mitől válik valaki maximalistává? Lehet azonosítani az okokat?
Lehet veleszületett tulajdonság is, de a környezet hatására is kialakulhat. Óriási szerepe van ebben a szociális környezetnek, kik vesznek minket körül, milyenek a szüleink és milyen tanáraink vannak, és milyen visszajelzéseket kapunk tőlük. A célok teljesítése szempontjából nagyon fontos, hogy a mérvadó személyek mindig csak egy fokkal nehezebb feladat elé állítsanak minket, így mindig lehet sikerélményünk. Visszajelzés adásakor pedig ne minket minősítsenek, hanem azt, amit és ahogyan csináltunk.

A személyre vonatkozó dicséret – mint például az „Ügyes vagy!” – nyomás alá helyez,

rossz énképet alakíthat ki, ami a maximalizmus melegágya.

Hogyan lehet leküzdeni a maximalizmust? A magazinokban számos tippet olvashatunk, de milyen bizonyítottan hatékony módszerek léteznek?

Az első lépés a felszabadulás felé a probléma elfogadása. A kognitív viselkedésterápiát már régóta használják a negatív maximalisták számára. Illetve Magyarországon is egyre elterjedtebb az ACT (Acceptance and Commitment Therapy, magyarul: Elfogadás és Elköteleződés Terápia), ami nyelvi szimbólumok révén segít eljutni addig a felismerésig, hogy a probléma ebben az értelemben nincs is, tehát nem valós, mivel csak a mi fejünkben létezik. Az ACT során a nemkívánatos belső élmények elfogadásával, azok viselkedésre kifejtett hatásával csökkenthető a maximalista mérce és a vele együtt járó szorongás is.

Ennél is fontosabb azonban a prevenció, aminek az alapja a megfelelő képzés: a tanároknak meg kellene tanítani azt a nyelvezetet, amely nem ártalmas. Ugyanis fontos, hogy aki emberekkel foglalkozik, úgy tudjon visszajelzést adni, hogy ne skatulyázza be a diákot, hanem ötletekkel és feltáró jellegű kérdésekkel segítse elő a fejlődését. Megjegyzem, nem könnyű ezt jól csinálni, de meg lehet tanulni, és óriási sikerélményeket ad mindkét félnek.

A gyerekeknek érdemes megtanítani, hogy az „elég jóra” törekedjenek, illetve mindig szem előtt tartsák, hogy nincs olyan, hogy „tökéletes”, mivel mindig lesz jobb, hiszen napról napra fejlődik az ember.

A közelmúltban az egyéni különbségekről írt szerzőtársával fejezetet az Oxford Handbook of Music Performance kézikönyvbe.
A fejezetben a témához kapcsolódó kutatásokat szedtük csokorba közérthető formában, és minden személyiségtípusra igyekeztünk példát hozni. Ezzel a zenetanároknak is segítséget akartunk nyújtani a személyre szabott tanításhoz, vagyis kutatási eredményekkel alátámasztottuk azt, hogy például az egyik gyereknek miért a változatos, improvizatív órastruktúra felel meg, a másik pedig miért akkor halad, ha előre megszabott, kiszámítható tanterv szerint dolgoznak vele.

Saját blogoldalon is igyekszik népszerűsíteni a témát. 
Nem vagyok tipikus kutatóalkat. Engem

mindig az érdekelt, hogy a kutatás hogyan segítheti a mindennapi életet.

Az ismeretterjesztést is azért tartom fontosnak, mert véleményem szerint a szakcikkek és konferenciák a társadalom nagy részéhez nem juttatják el a lényeges információkat. Elkezdtem egy podcastot is, ahol eddig főként szakértőkkel beszélgettem, de a következő tervem, hogy a műsorban olyan hétköznapi embereket hívok meg, akik maximalisták voltak, de valamilyen paradigmaváltás miatt felszabadultak az ebből eredő nyomás alól.

A blog, a podcast és az oktatás mellett marad ideje zenélni? 
Jelenleg az ELTE Művészeti Együttesben játszom a II. hegedű szólamban. Olyan emberektől tanulhatok, mint Kovács László és Dúlfalvy Éva. Laci Liszt Ferenc-díjas karmester, érdemes és kiváló művész, és 2010-ben a nyílt pályázat győzteseként lett az együttes karnagya. Évi pedig a Nemzeti Filmarmonikusok II. hegedű szólamvezetője, és zeneakadémista korától az ELTE Műveszeti Együttes koncertmestere. Elképesztő, hogy mennyit tudok itt fejlődni. Szerencsésnek érzem magam, hogy tanulhatok ilyen elismert zenészektől, akik évek óta a szabadidejüket áldozzák ránk. Ez most nekem a kánaánt jelenti. (Az együttes legutóbb március 26-án a gazdagréti Szent Angyalok Templomban adott koncertet.)

Az interjú az ELTE PPK honlapján megjelent beszélgetés szerkesztett változata.