Nyolcvanötmillió éves darázsfajokra bukkantak az ELTE kutatói

Hazánk területéről a borostyánkövek, vagyis a megkövesedett növényi gyanták több típusa is ismert. A hazai borostyánok között különleges helyet foglal el a Veszprém megyei Ajka mellett, a helyi szénbányászat nyomán előkerült, ajkaitnak nevezett borostyán. Az ajkait az egyetlen olyan magyar borostyánkincs, melyben nagy mennyiségű, ún. zárvány ismert. A zárványok olyan kisebb-nagyobb objektumok, melyek akkor kerülnek a gyantába, mikor az még friss, mézszerű és ragacsos. Ezek leggyakrabban növényi és állati részek, utóbbiakra az ízeltlábúak zárványai a legismertebb példák.

2022 januárjában az ELTE paleontológusai egy ajkaitba zárt kis pókot, valamint egy pattanóbogarat mutattak be a nagyvilágnak. Most azonban újabb leletek kerültek elő:

ezúttal három, eddig ismeretlen darázsfajt rejtett az ajkai borostyán.

A vizsgálatok szerint a három példány mindegyike a tudomány számára teljesen új fajt képvisel. Ráadásul ezek a darazsak az első fosszilis darázsfajok Magyarország területéről. Bár egyéb ősdarazsak ismertek hazánkból (pl. az ajkai szénnél jóval fiatalabb pulai alginitből), ezeket azonban sosem írták le faj szinten. 

Az ajkaitzárványok fontossága főleg a korukban rejlik. Az ajkai kőszén, és vele együtt az ajkait borostyán is a késő-kréta időszakban, a santoninak nevezett geológiai emeletben, nagyjából 85 millió évvel ezelőtt képződött. Ez egy olyan időszak a földi élet történetében, amelyből nagyon kevés borostyán és borostyánzárvány ismert.

„Az ajkait pont ezért olyan izgalmas. Hiátuskitöltő szereppel bír, ezért igen sokat megtudhatunk általa bizonyos ízeltlábú csoportok evolúciójáról, egyben a késő kréta kori Bakony élővilágáról” – mondta Szabó Márton, az Magyar Természetrajzi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának munkatársa, a kutatás vezetője.

Az ajkait zárványok vizsgálatához nélkülözhetetlen a kövek vágása és csiszolása, valamint a mikroCT-s képalkotó módszerek. (A képeken az A. harmincipsziloni ősdarázs látható.)

Az Ajkanesia harmincipsziloni és az Amissidigitus belai az úgynevezett bogárölő darazsak családjába (Bethylidae) tartoznak, melynek ajkai előfordulása világszerte a második a késő kréta ezen időszakából. A Spathiopteryx soosi egy nagyon kevés lelet alapján ismert és mára teljesen kihalt darázscsalád tagja, melynek kihalásáról csak igen keveset tudni. Az ajkai felfedezésnek köszönhetően már tudható, hogy ez a bizonyos kihalás később történt, mint azt korábban a témával foglalkozó szakértők eddig gondolták.

„Az ajkai szén csapadékos, trópusi mocsárerdő növényzetéből jött létre. Ennek az élőhelynek állatvilágát már elég jól ismerjük: éltek itt egyebek mellett csigák, kagylók, halak, krokodilok, sőt dinoszauruszok is. Az elmúlt években az ajkait elkezdte megmutatni az egykor itt élt ízeltlábúakat is. Ha egy kis ízeltlábú elpusztul, a teste villámgyorsan lebomlik, elenyészik a természetben mindennapos lebontó folyamatok során. A borostyán azonban kis mentőhajó ebben a hatalmas sürgés-forgásban” – mondta Ősi Attila, az ELTE Őslénytani Tanszék vezetője. 

A kutatók a sikereken felbuzdulva további zárványok alapos elemzését tűzték ki célul.

„Természetesen folytatjuk a munkát a további ajkaitdarabkákban lapuló darazsakkal, valamint a leletek közt nemrég felfedezett, csótányszerű zárványokkal” – számolt be a tervekről Szabó Márton.

Hazánk legértékesebb borostyánleleteinek vizsgálatában az ELTE és a Magyar Természetrajzi Múzeum kutatói mellett a fosszilis darazsak alapos ismerői, a franciaországi Rennes-i Egyetem kutatói, Manuel Brazidec és Vincent Perrichot vettek részt. A vizsgálatokat a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott és Környezeti Kémiai Tanszékén található mikroCT-készülékével készült 3D-s modellek is segítették, amelyeket Szenti Imre és Kukovecz Ákos készítettek.

Forrás: ELTE TTK