Örökség, identitás, újítás
Miért lett történész?
Tízéves koromban döntöttem el, hogy ezt a pályát választom. Nagyon érdekeltek a térképek gyerekként: elsőként földrajzi térképeket nézegettem, aztán láttam, hogy a történelem folyamatosan alakította a földrajzi határokat, korábban mások voltak a viszonyok. Nagyon megtetszett az, hogy a térképeken keresztül a társadalmi változásokat is meg lehet ragadni. Azt hiszem, ez volt az első tapasztalásom, és itt értettem meg azt, hogy valamiféle rendszer szerint működik a világ. Ezután pedig egyre inkább az kezdett érdekelni, hogyan működik és változik ez a struktúra az időben visszafelé. Úgy láttam, ha visszafelé haladok az időben, képes vagyok egy olyan rendszert találni, ami a különböző időpontokat összefűzve a társadalmi változásokat is megmutatja.
Volt akkoriban kedvenc történelmi korszaka?
Valamiért Mátyás király és kora. Gyerekként rengeteg mondát és regét olvastam erről az időszakról, a nagy aranykorról. Azt, hogy a reneszánsz pontosan micsoda, gyerekfejjel még nem értettem, de nagyon tetszett az, hogy fontos volt akkor a természet szeretete, az Európán átívelő hálózatok, az itáliai kapcsolatok, az Erasmus-féle barátság. Persze akkor még nem voltam tisztában ezek pontos jelentésével, de megfogott a nyitottsága, annak a korszaknak a nagysága, ami akkor Magyarországot is jellemezte.
Fő kutatási területe a kulturális örökség és ennek különböző aspektusai. Létezik a fogalomra pontos definíció?
1998-ban a Kulturális Minisztériumot átnevezték Kulturális Örökség Minisztériumának, és nem értettem, miért volt erre szükség. Fiatal kutatóként akkor írtam a francia doktorimat, és annak ellenére, hogy sok helyen kérdeztem erről sokakat, sehonnan nem kaptam megnyugtató választ. Azt gondolom, az akkori magyar értelmiség nem készült fel erre a fogalomváltásra. Ez egy politikai döntés volt, amiről valójában a magyar értelmiség igen szűk rétegével konzultáltak, és mint történész, szerettem volna ezt megérteni. Ezért kezdtem el a kulturális örökséggel foglalkozni.
Megnéztem a fogalom francia és angol gyökereit, és azt találtam, hogy e két nyelvterületen ennek a fogalomnak több száz éves hagyománya van már. Ez összekapcsolható olyan történelmi-politikai töréssel is, mint a francia forradalom, vagy olyan gazdasági-társadalmi változással is, mint az ipari forradalom Angliában. Eredetileg pusztán jogi fogalom volt, később vált egyfajta antimodernista érzület kifejezőjévé. Az eredeti jogi fogalom összekapcsolása annak társadalmi aspektusaival identitásképző erővel bír: egyfajta félelem van mögötte a jövőközpontú modernitástól, s ezzel együtt törekvés a múlt értékeinek minél tökéletesebb megőrzésére.
Az örökség születése Nyugat-Európában egybeesik a bölcsész- és társadalomtudományok születésével:
ekkor alakul meg például a Humboldt nevéhez köthető első történettudományi tanszék is Berlinben. A tudományos megközelítéshez képest, ami a jövőképet készíti elő, az örökség egyfajta félelmen alapszik. Kétszáz év alatt véleményem szerint az örökség, ami búvópatakként folyamatosan jelen volt, jóval lassabban intézményesült, csak kisebb tudóstársaságok foglalkoztak vele. Ez a második világháború után változott meg. Az 1960-as években döbben arra rá a nyugati világ, hogy valamit nagyon elrontott: a természet kizsákmányolásával, a dekolonizációval felszakított sebekkel, valamint a két világháború okozta pusztítással a korábbi morális fölény is darabokra tört. Az első világháború tömeges és értelmetlen pusztítása, majd a holokauszt alatt történt vallási és etnikai alapú népirtás olyan morális zavarba sodorta a nyugatot, hogy megjelent annak az igénye, hogy létrehozzák az emberiség közös kultúráját. Csakhogy erre akkor nem volt megfelelő fogalom, hiszen a civilizáció és a kultúra fogalmai már terheltek voltak. Ekkor vették elő az örökség fogalmát.
A fogalom, ahogy ezt a 2016-ban megjelent könyvében is írja, az 1990-es években kezdett elterjedni. A tudományos hatások mellett milyen hatása van a mindennapokra és onnan visszaolvasva a tudományra? Mennyiben alakítja vagy írja át a történelmi vagy tudományos kánont, sőt akár a kollektív nemzeti emlékezetet is?
Többek között ezek azok a kérdések, amelyek miatt elkezdtem ezzel a témával foglalkozni. Az örökség folyamatosan akademizálódik, és mostanára riválisává vált nemcsak a történettudománynak, hanem szinte az összes bölcsészettudománynak. A néprajznak mindenképpen, de ide sorolható a műemlékvédelem és a művészettörténet is. Magyarországon a műemlékvédelmi rendszer teljes felszámolásával járt együtt az örökség-fogalom megérkezése, s e folyamat részeként minden olyan humántudomány, ami kanonizál – és ennek gyökerei a 19. században erednek –, megkérdőjeleződik. Fő oka ennek többek között az, hogy az örökségvédelem tartalmaz egy úgynevezett „button up” – gyakran mítoszokon és nem a tudományos-kritikai szempontú múltértelmezésen alapuló – elemet, amely e fogalom mentén intézményesül a közösségek számára.
Addig nincs baj, amíg az örökségnek nincsenek tudományos igényei, hiszen alapjaiban ez egy adminisztratív és nem tudományos fogalom. De amint megjelennek a tudományos ambíciói – például tanszékek, hivatalok alakulnak –, illetve a politikai és a társadalmi felhasználók elkezdik összekeverni a történettudománnyal vagy bármilyen már tudományos megközelítéssel, akkor nagyon komoly problémák jelentkezhetnek, hiszen
az örökség a tudománytalan fogalmakat is intézményesítheti.
Olyan területeken, mint az angol vagy a francia, ahol ennek már több száz éves hagyománya és intézményrendszere van, a fent említett konfliktus jobban előkészített. Nálunk Magyarországon a kulturális örökség csupán húsz éve jelent meg, ez pedig alkalmat ad arra is, hogy az ehhez hasonló fogalmak, mint az emlékezet, a megemlékezés, az identitás – ezeket „bolyhos fogalmaknak” nevezem –, nem falszifikálhatók. Nincs is igényük arra, hogy racionálisak vagy megcáfolhatók legyenek, mert az érzületeken alapulnak, a folyamat tulajdonképpen a felvilágosodás észközpontúságának lebontását is jelenti.
Az érzelmek és az érzületek bevezetése jelen korszakunk egyik nagy problémája, kérdése és kihívása, hiszen ezek a nem kritikai értelmezések bekerülnek a hivatalos identitásképzésbe, és ezzel alapvető riválisává válnak az összes bölcsészettudománynak. Minél fiatalabb ez a fogalom egy adott nyelvben, például magyarul, lengyelül vagy oroszul, de adott esetben olaszul vagy spanyolul is, annál veszélyesebb. Egyszerűen azért, mert nem lehet tudni, hogy pontosan mit is jelent, éppen ezért a tudományos közeg ameddig lehet, próbálja ignorálni, mondván, hogy ez kritikátlan megközelítés, nem kell vele foglalkozni. Azonban ha megnézzük, több országban is komoly intézményrendszert épített ki magának az örökség, ami jó esetben erős tudományos kontroll alatt van, rosszabb esetben ez a kontroll nagyon szerény.
A jelenség ezek szerint Közép-Kelet Európában is nagyon fiatal?
Nálunk a műemlék kontra örökség kettősében jelent ez meg, de például Lengyelországban három fogalmat is alkalmaznak ugyanarra a jelenségre.
Itthon a "műemlék" szó kiütéssel elvesztette a csatát,
de tudomásom szerint ez a fajta nagyon direkt váltás sehol máshol a világon nem következett be. Az, hogy a több mint százéves műemlékvédelmi hagyományt egy az egyben felváltja az örökségvédelem, sehol a környékünkön nem fordult elő. Nagyon érdekes a német példa, mert ott a műemlékvédelmi hagyomány (Denkmalschutz) szilárdan tartja magát, ezért a Kulturerbe fogalma, ami az örökségvédelmet jelenti, nehezen talál magának teret. De Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában is mindenhol megmaradt a műemléknek megfelelő intézményrendszer, és ehhez nő fel az örökségvédelem. Mindenütt folyik a lázas keresése annak, hogy mi is az örökség, hiszen a műemlékvédelem elitista megközelítése – azaz tulajdonképpen az identitásképzés maga – mindenütt megkérdőjeleződik. Egyre inkább participatívvá próbálják tenni az identitásteremtést, annak pedig sokkal jobban megfelel az örökség fogalma, éppen kritikátlan, mitikus szemlélete miatt.
Az Atelier Tanszék vezetője, amely évről-évre színesebb és nemzetközibb portfolióval várja a hallgatókat. Mennyiben lehet ez követhető modell a bölcsészettudományi képzési területen, ezen belül is az ELTE BTK-n?
Szerintem ez egy jó modell. Minket harminc éve alapított egy francia egyetem, a rendszerváltás előszelében azzal a céllal, hogy legyen kettős képzés Magyarországon, én is ennek vagyok egy terméke. A tanszék azóta is több tucatnyi doktort és közel száz mesterszakos hallgatót segített ahhoz, hogy kettős képzésben, Párizsban és Budapesten végezze a tanulmányait. Mi egy bilaterális kapcsolatként, kutatóközpontként a margóról indultunk. Ez a fajta kettős együttműködési rendszer nem volt akkor még a magyar felsőoktatás homlokterében, de épp az életerőnket mutatja, hogy idővel tanszékké alakultunk, s amikor én átvettem ennek vezetését Granasztói György professzortól, azt tapasztaltuk, hogy nyitnunk kell a multilaterális kapcsolatok felé a frankofónia visszaszorulása miatt. Ez éppen egybe esett az EU-csatlakozással. Számomra nagyon fontos és alapvető érték az Európa-gondolat,
elengedhetetlen, hogy Magyarországot európai térben értelmezzük.
Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy azokat a forrásokat, amelyek a manapság igencsak limitált bölcsész- és társadalomtudományok finanszírozására Brüsszelben rendelkezésre állnak, fel tudjuk használni. Egész egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nem fordulunk az európai pénzforrások felé. Ezért is gondoltam, hogy értelmezzük újra az Atelier-t európai kontextusban, hálózatként, s innen jöttek azok az EU-s pályázatok, amelyeket 2006 óta szerencsésen megnyerünk. Elkezdődött a tanrendépítés, az Erasmus Mundus Program, és elindult a tanszék fejlődése. Nem hiszek az egynyelvűségben, szerintem Európa a többnyelvűségben létezik. Valaki egyszer azt mondta, hogy Európa közös nyelve a fordítás, ezzel pedig teljesen egyet tudok érteni, az örökség fogalma kapcsán is, hiszen mást jelent az magyarul, németül, franciául vagy angolul. Ha nemzetközi szinten csak az angol nyelvű diskurzusnak akarunk megfelelni, az kettős beszédet eredményez: legyen az politikus vagy tudós, mást fog mondani nemzetközi szinten és otthon. De ha érzékeny a fordításra, akkor sokkal összetettebben és bátrabban tud beszélni a magyar és bármilyen külföldi diskurzus különbségéről. Éppen ezért a közös képzésünket is kétnyelvűnek, angolnak és franciának szerveztük meg. Én szívem szerint még a németet is hozzáraknám, de három nyelv magas szintű ismerete már nagyon nagy elvárás lenne a hallgatókkal szemben. Ugyanakkor a magas szintű nyelvtudás a kiválóságot és a nyitottságot erősíti.
A TEMA+ Master program több külföldi egyetem együttműködésében megvalósuló, multinacionális és interdiszciplináris képzéssel várja a kulturális örökség története iránt érdeklődőket. Kinek ajánlaná ezt a képzést, miért érdemes jelentkezni?
Ebben megőriztük a francia alapító, az École des Hautes Études en Sciences Sociales hagyományát: minket továbbra is a problémaközpontúság érdekel, azaz legyen jó a kutatási téma, a kérdés, amivel a hallgató jelentkezik, mi pedig lássuk benne azt, hogy nyitott a különböző módszertani megközelítésekre. Képes legyen modellszerűen gondolkodni, forduljon kritikai szemlélettel a kutatott téma felé, tudományos érdeklődéssel és szempontok szerint közelítse meg.
Eddig 48 országból több mint 80 diák vett részt a képzésben.
Sokat tanultam minden hallgatómtól, többek között azt is, hogy nagyon máshogyan kell tanítani egy európai, egy ázsiai vagy épp egy afrikai hallgatót.
Az egyik sikertörténet egy thaiföldi hallgatóhoz kapcsolódik. Az ázsiaiak – bár lehet, hogy most általánosítok – nagyon nehezen kérdeznek. Akár egy év is kell ahhoz, hogy egy kritikai kérdést feltegyenek. A hallgató egy olyan világörökségi helyszínről írta a dolgozatát, ami Kambodzsa és Thaiföld határán helyezkedik el. Ez egy Ankorral egykorú buddhista kolostor, ami Kambodzsához tartozik, de csak a thai oldalról lehet bejutni oda, vitatott terület, több háború tört már ki miatta, mert természetesen mindkét ország magáénak tekinti. A hallgató ennek a konfliktusnak az okairól akarta elkészíteni a dolgozatát. Azt javasoltam neki, hogy mindkét fél forrásait kutassa és tárja fel, de ő első körben elzárkózott a kritikai kérdésfeltevéstől.
Végül mégiscsak összehasonlította az angolszász és a frankofón értelmezéseket, majd el is látogatott a területre, ahol a thaiföldi katonákkal és a kambodzsai lakosokkal beszélt, önmagát magyarnak adta ki, hiszen csak így léphetett be a területre és onnan át Kambodzsába. Ennek eredményeként megértette, hogy milyen az, amikor két oldalról vizsgál meg egy problémát, és mindkét félnek lehet akár igaza is. Jelenleg Svájcban él, az ENSZ-nél dolgozik és ilyen típusú, konfliktussal terhelt területekkel foglalkozik. Ez az egyik legnagyobb sikerem, de számos ilyenről mesélhetnék még, mégis ez volt az, amelyik a leglátványosabb változást eredményezte. Hiszen a hallgató úgy vetette le saját gondolkodásának bilincseit, hogy közben személyiségfejlődésen is átesett.
Már dékáni kinevezése előtt is betöltött számos tudományszervezői pozíciót. Mit jelent az ország egyik legnagyobb, legnépszerűbb és a különböző rangsorok által is legjobbnak tartott egyetemi kara vezetőjének lenni?
Nagyon nagy felelősség. A dékánválasztás kampánya során is többször beszéltem arról, hogy ezt a feladatot szolgálatnak tekintem. Az ELTE BTK igen nagy kar és elképesztő szellemi potenciállal rendelkezik, ez egyszerre előny és hátrány is. A szellemi potenciál mindenképpen előny, a nagyság lehet hátrány is. Ugyanis túlságosan védettnek érezzük magunkat épp azért, mert az első és legrégebbi kar, úgysem történhet semmi rossz velünk. Ugyanakkor igen nagy kihívások érik a BTK-t, és szeretnék a segítségére lenni abban a karnak, hogy megújuljon. Nemcsak saját keretei között, hanem a társadalom szemében is.
A társadalom évek óta a fogyasztóközpontúság felé halad, ez pedig kritikátlan múlt- és jelenértelmezésekkel jár,
és végletekig leegyszerűsített kommunikációval. Jó példa erre a politikai diskurzus leegyszerűsödése is, ami világjelenség. Régen könyvhosszúságnyi választási programok voltak, ma csak mondatok: „Let’s make America great again!” vagy „Yes, we can.”. Ez a mai, igencsak felgyorsult és erősen digitalizálódott világban elszegényedett és felgyorsult mentalitáshoz vezet, amiben nehezen találja a helyét a bölcsész. Az a bölcsész, aki gondolkodik, elmélkedik, ezért nagyon komoly időbefektetésre és koncentrációra van szüksége ahhoz, hogy például elsajátítson egy holt nyelvet vagy elemezzen egy történeti forrást. Én arra vállalkoznék, hogy tartsuk meg a BTK és a bölcsészettudomány igényességét és hagyományait, de fogalmazzuk meg úgy őket, hogy a társadalom értse és elfogadja, s továbbra is vonzó legyen a pályaválasztás előtt állóknak.
Ez a gyakorlatban – az én szempontomból – a kulturális örökség szakot jelentette. Abból indultam ki, hogy ha nem mi hozzuk létre, akkor más fogja. Nálunk kötelező a szakmai gyakorlat: a hallgatóink a megszerzett tudással azonnal a „felhasználók” közelébe kerülnek, múzeumokba, kisebb cégekhez, kulturális intézményekhez, és ott megtapasztalják, hogy a kritikai megközelítésnek igenis van értelme.
A globalizáció, az erőteljes ideológiák, a magán- és a közszféra elmosódása miatt nagyon bizonytalan időket élünk, az egyén egy teljesen új helyzetbe került, és nehezen tudja – ha tudja egyáltalán – ezt kezelni. Fontos ezért, hogy a hallgatóink megtanulják, hogy a bölcsészettudományok egyik legnagyobb erénye a distanciateremtés képessége a problémákhoz képest. Ezt, ahogy látom, a munkaerőpiac is visszaigazolja, mert mindenféle híresztelés ellenére nincs bölcsész munkanélküliség. Ha nem is pont azon a területen, ahová a képesítésük szól, de hallgatóink nagyon könnyen elhelyezkednek, mert a munkaerőpiac visszaigazolja azokat a skill-eket, amelyek a bölcsészképzésben szerezhetők. A kontemplációra való képességet, a distanciateremtésre való képességet, azt, hogy egy bölcsész mer az idővel rendelkezni, s ezzel előnyt szerez, hiszen sokkal jobban átlátja a történéseket. Fontos a képzésben a szakmai gyakorlatok bevezetése, és az elmozdulás az alkalmazott bölcsészettudományok irányába.
Sokan felteszik a kérdést, hogy mi a feladata a 21. században a bölcsészettudományoknak? Ön mit gondol erről?
Elsőként visszautalnék a felvilágosodásra: akkor a racionális paradigma vált vezetővé, a ráció kora köszöntött be. Beszéltünk korábban a kánonokról: a kanonizáció alapja az autoritás. A felvilágosodást megelőzően az egyház és a vallás volt az autoritív rendszer Európában, ez pedig egy más emberfogalommal járt. Akkor az ember az üdvözülés tárgya volt, ami egy igen finom definíció, hiszen lényegében lélekként definiálta az egyént. Ennek paradigmaadó tudástára pedig a teológia volt. A felvilágosodás ezt lebontja, és elérkezünk a 19. századhoz, amit nevezhetünk a tudomány évszázadának is, ahol az ember már nem lélekként, hanem társadalmi szereplőként definiálódik. Így a fő kérdés is a társadalmi változás lesz: kik vagyunk, mi a nemzet, miért modernizálódtunk és miért a nyugat lett a világ ura. Ennek az ágensei, a kérdések megválaszolói a bölcsész- és társadalomtudományok.
Természetesen – már a 18. században – mint alapkérdés megjelenik a technikai fejlődés is; nem is akarom ignorálni sem ezt, sem a természettudományokat. De a forradalmak kora, a nagy ideológiák kora, az izmusok a filozófia korszaka. A korábban említett és előre nem látható 20. századi történelmi fejlemények hatására ezek az izmusok elvesztik a hitelüket,
ma már nincsenek tartható ideológiák, senki nem meri magáról kijelenteni, hogy hová tartozik.
Ezek a tartalmak kiüresedtek, képtelenek megjósolni a jövőt. Egy francia politikai antropológus ezt a „túlélés politikájaként” definiálta: nagyon rövid távra tervezünk. Mindez általános bizonytalansághoz és félelemhez vezet, a katasztrófa, ami lehet ökológiai vagy biológiai is, szinte borítékolható. A kérdés az, hogy aztán mi lesz.
Mindemellett a technikai fejlődés nem állt meg, a természettudományok technológiai fejlődése nem bizonytalanodott el, hanem a fogyasztás oldalára állt. Az ideológiai, politikai és társadalmi bizonytalanság és szétaprózódás mellett van egy masszív, fogyasztással generált technológiai fejlődés, ahová az emberek menekülnek. Kezdjük magunkat egyfajta technikai lényként definiálni, egyes nézetek szerint az evolúció új lépcsőfoka az lesz, amikor a technológia összeolvad az emberrel. Azt, hogy ez hová vezet, nem tudjuk. Az ember, aki egykor lélek volt, később társadalmi szereplő lett, mára pedig technológiai entitássá egyszerűsödött. Lényegében a testünk és a kognitív működésünk az, ami lényeges.
Erős elszegényedés figyelhető meg az elmúlt 200–250 évben az ember definíciója szempontjából, és a bölcsész- és társadalomtudományoknak a technikai fejlődés generálta leegyszerűsítő világképpel és a Zeitgeisttal szembe menve az a feladata, hogy figyelmeztesse az emberiséget, hogy ez igen veszélyes irány. Mindenki alapvetően boldog szeretne lenni, azt hiszem, ez megkérdőjelezhetetlen. Az elmúlt kétszáz év éppen arról szól, hogy a boldogság sem a fogyasztással, sem a technikai fejlődéssel nem érhető el. Meg tudjuk hosszabbítani az életkort, de boldogabbak is lettünk?
A bölcsészettudománynak jeleznie kell, hogy az ember, az egyén sokkal finomabb és összetettebb entitás
annál, mint amit a mai korszellem sugall. Ha a kortárs társadalom lemond a bölcsészet- és társadalomtudományokról, azaz lemond arról, hogy saját magát mint boldogságra törekvő lényt értelmezze, akkor teljesen elszegényedik és boldogtalanná válik. Hiszen az emberi létezésnek alapvető aspektusáról mond le! A fogyasztás senkit nem tesz boldoggá, míg a művészet, a tudás megszerzésének élménye, az önmegvalósításra valót törekvés és sikere igen. Ahogy József Attila írja, gondolkodni muszáj, és verset írni is, mert különben "meggörbül a világ gyémánttengelye". Ez pedig nemcsak a költészetre, hanem minden bölcsészettudományra igaz.