"Születésünktől fogva egy közösség tagjaként szerezzük ismereteinket"

2017-ben nyerték el a Lendület pályázatot, amelynek keretében az emberi szocialitás kognitív alapjait kezdték el vizsgálni. Sikerült megvalósítani a kitűzött célokat? 
Nagyon büszke vagyok arra, hogy minden nehézség ellenére a legtöbb felvetésünk megválaszolására tudtunk kísérletet tervezni, és ezek közül több meg is valósult. A projektben arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mik a megismerési alapjai annak, hogy szociális lényként élünk, miből fakad az ember alapvető igénye a társaság iránt. Ehhez kapcsolódik, hogy vajon az ember miért sorolja be magát és a másikat különböző csoportokba.

Feltártunk olyan módokat, amelyeken keresztül az ember előnyt kovácsol abból, hogy társak között él. A Babalaborban végzett vizsgálatainkból kiderült, hogy már az egészen kicsi gyermekek is képesek megállapítani, hogy ki az, akitől a saját boldogulásukhoz szükséges tudást elsajátíthatják. Az is kiderült, hogy a gyermekek sokkal inkább tanulnak attól, aki az övékhez hasonló háttértudással rendelkezik, például ugyanazt a nyelvet beszéli, mint ők.

Habár a másik csoporthoz tartozó embertől is tanulnak, a velük egy kultúrában állótól (tehát például az anyanyelvén beszélőtől) feltétel nélkül, így gyorsabban fogadják el az információt.

A folyamat hajtóereje a másiktól jövő tanítás iránti kíváncsiság.

Persze az egyéni felfedezés által megszerzett tudásszerzés sem elhanyagolható, de ez lassabban megy végbe és nagyobb erőfeszítést igényel.

A kutatási eredményekről számos publikáció született. Az egyik legtöbbet idézett megállapításuk, hogy az ember nem előítéletekkel születik. 
Mi azt vizsgáltuk, hogy a gyerekek mi alapján állítják fel a különböző kategóriákat. Korábban azt gondolták, hogy mások leértékelése elengedhetetlen a saját csoportról alkotott kép fenntartásához. Kiderült, hogy ez a jelenség valójában a fejlődés során lassan alakul ki: a kisgyerekek ugyan tudnak a különféle rasszokról, de nem érdeklődnek irántuk, a közös nyelvre sokkal inkább támaszkodnak, amikor kiválasztják, kikkel tartoznak egy csoportba.

A gyerekek veleszületett elvárása, hogy a hozzájuk hasonlóak hasonlóan is gondolkodnak. Már a 18 hónaposak támaszkodnak a hozzájuk hasonló tudást kifejező társakra abban, hogy kiszűrjék, mi az, ami a saját kultúrájukra érvényes, releváns. Mondok egy példát. Ha egy tányért a levegőben elengedek, akkor az le fog esni és el fog törni – ez egy kultúrától független tudás. De azt, hogy milyen eszközzel takarítjuk fel, már az adott kultúra jelöli ki. Vagy egy másik példa: villával tudnék fésülködni vagy golyókat is pöckölni – a gyermekek értik ezeket a használati lehetőségeket, de elfogadják, hogy a mi kultúránkban a villát evésre használjuk. Azt is tudják, hogy a hozzájuk hasonló közegben élőktől elvárhatják, hogy tudják mindezt, ám ettől még nem ítélik el azt, aki máshogy csinálja. Ez a keret minden kultúra alapja.

Mi a jelentősége ennek a felfedezésnek? 
Azt támasztja alá, hogy az ember már a születése pillanatától kezdve egy közösség tagjaként szerez ismereteket. Ennek a megállapításnak van egy fontos, provokatív üzenete a kutatók felé is: egyéni és társas képességeink csak együtt értelmezhetők, nem külön területei a pszichológiának. A kutatók feladata, hogy izolálják a bonyolult működésmódok összetevőit, de utána ne felejtsék el keresni a kapcsolatokat.

A Babalaborban elsősorban kicsiket, 0-3 éves korú gyerekeket vizsgálnak. Mennyire nehezítette meg a munkájukat a járvány? 
A pandémia lezárásokkal járó időszaka alatt a labor is zárva tartott. Emellett kidolgoztunk egy szigorú protokollt arra nézve, hogyan lehet biztonságosan végezni a vizsgálatokat, amikor erre a járványhelyzet lehetőséget adott. A Hepa szűrő és a fertőtlenítő szerek alkalmazásán túl megszerveztük, hogy egyszerre csak egy család érkezzen a Babalaborba, minden óvintézkedést megtettünk. Ezzel együtt is jelentősen lecsökkent a jelentkezők száma. A lezárárások alatt próbáltunk online vizsgálatokat is végezni, de az elektrofiziológiai méréseinkhez például elengedhetetlen a személyes jelenlét. Ráadásul a kutatásaink középpontjában pont az a kérdés áll, hogy a kicsik hogyan viselkednek társak jelenlétében.

A Lendület projektben végül

több mint ötszáz kisgyermekkel tudtunk különféle viselkedéses vizsgálatokat végezni,

ami nem kis szám, tekintve, hogy ezt a korosztályt a járványhelyzettől függetlenül is nehéz mozgósítani. Vannak ugyanakkor kísérleteink nagyobbak számára is. Egy OTKA pályázat keretében például iskoláskorú gyerekekkel és felnőttekkel végeztünk mások vélekedéseinek megértésére irányuló (más néven tudatelméleti) vizsgálatokat. A legfontosabb kísérletben két személy ül egymással szemben, akik ugyanazt a monitort nézik. A monitoron megjelenik, a hangszóróból pedig elhangzik egy szám. A résztvevőknek egy egyszerű kérdésre kell válaszolniuk: vajon megegyezik-e a két szám. A válaszidejüket rögzítik. Kiderült, hogy a felnőttekhez hasonlóan már a 8 évesek is lassabban válaszolnak akkor, amikor a kísérlet másik szereplője nem ugyanazt mondja, mint amit ők gondolnak (például az egyikük hatost lát és hall, a másik viszont kilencest). Vagyis spontán módon monitorozzuk egymást. Ha azonban a szemben ülő akcentussal beszél, akkor a teljesítmény nem változik, ugyanis a megfigyelőnek nem volt kulcsa arra vonatkozóan, társa mit érthet a látottakból.

A járványhelyzet miatti nehézségek egyfajta kárpótlásának tekinthetjük, hogy elnyerték az MTA Post-covid pályázatát. Mit vizsgálnak majd pontosan? 
Igen, ezt mi is valahogy így értékeljük. A munka januárban indul, és arra a kérdésre keressük a választ, hogy miként változik meg a magatartásunk, ha nem személyesen találkozunk a másikkal, hanem mondjuk telefonon vagy más csatornán keresztül beszélünk. Szeretnénk megnézni, hogy a kicsi gyerekek valós személyként kezelik-e a másikat annak ellenére, hogy ő a virtuális térben van. Vajon ez segíti vagy épp kitolja a megértés fejlődését gyerekeknél? Kérdés az is, hogy mennyire emlékeznek az így folytatott diskurzusokra. Hiszen, amikor egy online találkozót követően újra élőben találkozunk a nagyival, onnan lehet vele folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, de csak akkor, ha megvannak ehhez a megfelelő támpontok.

Az ELTE PPK interjúját szerkesztve közöljük.