Lénárd Fülöp, fizikus

(Pozsony, 1862. – Messelhausen, 1947.)

Tanulmányai: A bécsi, majd a budapesti egyetemen fizikát és kémiát (Than Károlynál), Heidelbergben és Berlinben ezenkívül matematikát hallgatott. Doktorátusát 1886-ban szerezte meg Heidelbergben.

Pályája: Egy évig Eötvös Loránd mellett dolgozott Budapesten, majd tanársegéd lett Heidelbergben, Breslauban, Bonnban, az utóbbi helyen Hertz mellett, ahol 1893-ban habilitált. Ezután tanított Breslauban, Aachenben, Heidelbergben, Kielben. 1907-től 1931-ig a heidelbergi egyetem tanára, s egyben a Radiológiai Intézet igazgatója. Számos kitüntetésben volt része, az MTA 1897-ben levelező tagjai közé választotta, de 1945-ben kizárták (mert csatlakozott a nemzeti szocializmushoz és a fajelmélethez.)

Tudományos tevékenysége: Bonnban Hertz mellett kezdte el katódsugaras kísérleteit. A szabad térbe kivezetett katódsugarak vizsgálatához a 90-es évek végén segédelektródos katódsugárcsövet szerkesztett. Vizsgálataiért 1896-ban a bécsi egyetem Baumgarten-díjjal jutalmazta, s elnyerte a Royal Society Rumford-díját. Kutatásainak másik fontos területe a foszforencia jelenségének vizsgálata. A fotoelektromos hatásra adott magyarázatát általában ma is elfogadják, ez alapozta meg Einstein fotoelektromos effektusra vonatkozó törvényének felfedezését. Ezért és a katódsugaras vizsgálatokra alapozott atommodelljéért (dinamida) - amely Rutherford atomelméletét alapozta meg - 1905-ben fizikai Nobel-díjat kapott. Élete végéig fenntartotta a kapcsolatot a magyar tudományos élettel.

Hevesy György, kémikus

(Budapest, 1885. – Freiburg, 1966.)

Tanulmányai: Budapesten a piarista gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti tudományegyetemre iratkozott be, ám egy év múlva Németországba utazott és itt fejezte be az egyetemet, mint kémikus. Zürichben doktorált, az olvadékok elektrolíziséből.

Pályája: 1911-ben került Manchesterbe, Rutherford mellé, ahol megismerkedett a radioaktivitás legfontosabb tanaival. 1912-től Bécsben folytatott kutatásokat, amelyek során felfedezte a radioaktív nyomjelzést. 1913-ban a budapesti tudományegyetemen megszerezte a magántanári képesítést. 1918-ban kinevezték az egyetem rk., 1919-ben rendes tanárának. A Tanácsköztársaság leverése után külföldre kényszerült. 1920-tól Koppenhágában, Bohr intézetében folytatta pályafutását. 1926-34 között a freiburgi egyetem fizikai-kémia tanszékének professzora. A nácizmus hatalomra jutása miatt el kellett hagynia Németországot, ismét Koppenhágába ment. 1940-től Stockholmban dolgozott, ahol 1943-ban Nobel-díjat kapott. A háború után végleg itt telepedett le.

Tudományos tevékenysége: A radioaktív nyomjelzés úttörője: nemcsak, hogy felfedezte a módszert (1913), hanem feltárta legfőbb alkalmazási területeit is. 1922-ben Koppenhágában, Bohr intézetében fedezte fel a 72-es rendszámú kémiai elemet, a hafniumot. Ekkor kezdte meg első kísérleteit a nyomjelzés biológiai alkalmazására, ekkor még csak növényeken. A freiburgi egyetemen töltött nyolc év alatt kezdte meg a nyomjelzés alkalmazását állati szövetekben, amelynek során kimutatta, hogy a tumorsejtekben a bizmutkoncentráció lényegesen magasabb, mint az egészségesekben. Munkássága második felében szinte kizárólag orvosi, biológiai, biokémiai témákkal foglalkozott. Munkássága az izotópok mesterséges előállítása után teljesedett ki: elkezdte alkalmazni ezeket az emberi szervezet vizsgálatára, mérte a megújulás sebességét, mértékét, különféle molekulák útját, képződését a szervezetben. Érdekelte a DNS képződés, és ez elvezette bizonyos rosszindulatú daganatok vizsgálatához. Kutatásait a tudományos világ 1943-ban kémiai Nobel-díjjal ismerte el.

Szent-Györgyi Albert, biokémikus

(Budapest, 1893. – Woods Hall, USA, 1986.)

Tanulmányai: A budapesti egyetemen végezte tanulmányait 1911-17-ben az orvosi karon. Utána Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben, ezt követően Cambridge-ben (ahol 1927-ben kémiai doktorátust szerzett) folytatott tanulmányokat, tartott előadásokat.

Pályája: 1931-1945 között a szegedi tudományegyetem Orvos-Vegyészeti Intézetének professzora, 1945-1947 között a budapesti orvosi karon a biokémia professzora, 1946-48-ban az MTA másodelnöke. 1935-től az MTA-nak rendes, 1945-től tiszteletbeli tagja. 1947-től az USA-ban működött, ahol 1947-62 között az USA Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója, 1962-1971-között Darthmouth-ban egyetemi tanár, számos tudományos tanács tagja. Szülőföldjével soha nem szakította meg a kapcsolatot, az 1960-as évektől rendszeresen hazalátogatott. 1987-ben a szegedi Orvostudományi Egyetem (mely már korábban díszdoktorává avatta) felvette nevét.

Tudományos tevékenysége: Pályafutásának elején, Szegeden a biológiai oxidációval foglalkozott, kimutatta, hogy az anyagcsere a hidrogén és az oxigén aktiválásán alapul. Felfedezte a C4 dikarbonsav-katalízist, ami a Krebs-féle körfolyamat alapját képezi. A peroxidáz-rendszerre vonatkozó felfedezései vezettek el ama redukáló ágens felfedezéséhez, amely az oxidáláshoz szükséges, és később aszkorbinsavként vált ismertté. Megállapította a hexuronsav összetételét, amit azonosított az aszkorbinsavval és ami nem más, mint a C-vitamin. E felfedezéséért 1937-ben Nobel-díjat kapott. Már Szegeden elkezdett foglalkozni az izomösszehúzódás biofizikai és biokémiai mechanizmusával és felfedezéseivel - amelyek Straub F. Brúnó, egyik vezető munkatársa utólagos értékelése szerint nagyobb eredményt jelentenek, mint amiért a Nobel-díjat kapta - megalapozta a modern izombiológiát. A szubmolekuláris vizsgálatok után érdeklődése a rosszindulatú daganatok felé fordult. Két évtizeden keresztül foglalkozott a sejtszintű szabályozás jelenségeivel.

Békésy György, akusztikus, biofizikus

(Budapest, 1899. – Honolulu, 1972.)

Tanulmányai: A berni egyetemen 1916-1920 között fizikát és kémiát tanult, doktorátusát fizikából Budapesten szerezte 1923-ban.

Pályája: 1923-1941 között a Postakísérleti Állomás mérnöki, majd főmérnöki beosztású kutatója volt. 1933-ban a tudományegyetem magántanárává habilitálták, majd 1941-ben mint egyetemi ny. r. tanár átvette a Gyakorlati Fizikai Intézet vezetését. 1946-ban a stockholmi Királyi Karolina Intézetben végzett kutatómunkát. 1947-ben a Harvard Egyetem meghívására áttelepült az USA-ba és az egyetem pszicho-akusztikai laboratóriumának vezető kutatójaként dolgozott 1966-ig, ekkor a honolului egyetem hívta meg a számára alapított érzékszervek tudománya tanszék vezetésére.

Tudományos tevékenysége: Kutatásai a fiziológiai akusztika fejlődését holtpontról mozdították ki. Életműve legjelentősebb eleme a belső fülben lejátszódó mechanikai-fizikai folyamatok megfigyelése, leírása és a hallás természetére vonatkozó új elmélet megalkotása volt, amelyért 1961-ben élettani/orvosi Nobel-díjat kapott. Megfejtette az addig nem ismert "haladó folyadékhullámok" létezésének fizikai okait, és rengeteg adatot gyűjtött össze arról, hogy hogyan és mit válaszolnak a fül csigájában elhelyezkedő érzékelő sejtek a fizikai ingerek hatására. Önműködő hallásvizsgáló berendezést szerkesztett (Békésy-féle audiométer), amellyel kísérletezve a csigában végbemenő elektrofiziológiai folyamatokat vizsgálta. A csiga biofizikai folyamatainak kutatása közben az idegvezetéssel is foglalkozni kezdett: felismerte az érzékszervi válasz-azonosságokat, amelyből az idegi szervezettség egységességére következtetett. Felismerve az érzékszervi mechanizmusok közös sajátságait, a tapintás, a bőrérzékelés, az ízlelés és a szaglás folyamatait is igyekezett tisztázni. Békésyben olyan adottságok ötvöződtek, amelyek egy személyben csak ritkán egyesülnek. Jól képzett fizikus, széles körű műszaki tájékozottsággal, akinek kitűnő érzéke volt a megcélzott jelenség vizsgálatára alkalmas eszközök konstruálására. Ugyanakkor az orvostudomány területén született autodidaktaként szerezte meg az eredményes fiziológiai kutatáshoz szükséges tudást.

Harsányi János, közgazdász, filozófus

(Budapest, 1920. május 29. – Berkeley, 2000. augusztus 9.)

Tanulmányai : A Fasori Gimnáziumban érettségizett, gyógyszerészi oklevelet a Budapesti Tudományegyetemen szerzett 1942-ben. 1947-ben filozófiai doktorátust nyert. 1950-ben Ausztráliába ment, a Sydney Egyetemen közgazdászként végzett.

Pályája: Különböző amerikai és ausztráliai egyetemeken, 1961-től nyugdíjazásáig a Berkeleyi Egyetemen dolgozott. Az 1994. évi közgazdasági Nobel-díjat „a nem-kooperativ játékok elméletében az egyensúly elemzés terén végzett úttörő munkásságáért", John Nashsel és Reinhard Seltennel megosztva kapta.

Tudományos tevékenysége: A játékelméletet a racionális viselkedés modelljeként fogta fel, amely leírja, hogyan kell viselkedni valamely szereplőnek a többi játékos lehetséges gondolatmeneteinek és ellenlépéseinek ismeretében, feltételezve, hogy mindenki racionálisan viselkedik. Harsányi kiterjesztette ezt a modellt olyan esetekre, amelyekben némelyik játékos stratégiai céljai nem ismertek, ezért lépései nem jósolhatók meg biztonságosan (korlátozott információjú játékelmélet). Modelljét felhasználták diplomáciai tárgyalások optimális vezetéséhez is. Harsányi jelentős morálfilozófiai munkásságot fejtett ki: az utilitarista etika alapján feltételezte, hogy az egyének haszonelvű magatartást tanúsítanak, és így tevékenységük kölcsönös optimalizációs folyamatnak fogható fel.