Alumni Staféta

2018.03.29.
Alumni Staféta
Alumni Staféta néven folytatódik a hírneves alumnusainkkal múlt télen indított körkérdéssorozat. Neves ELTE-s diplomások válaszolnak az ELTE Alumni Központ kérdéseire, majd adják tovább a stafétát egy következő jeles alumnusnak. A stafétát ezúttal Bombera Krisztina, kétszeres ELTE diplomás (BTK '98, ÁJK '12) újságíró – riporter a nagyvilágból – kapta.

Gyerekként mi volt az első, szakmájához illő ténykedése?

Megnyertem az általános iskolában, talán negyedikben, egy kis házi Ki Mit Tud?-ot egy Rózsa György-paródiával. Ültem egy hatalmas telefonnal, egy hatalmas fekete göndör parókában, egy hatalmas pohár vízzel az orrom előtt, és toltam a „Kapcsoltam”-ot. Mikor egyszer pár éve Rózsa Györgynek ezt elmeséltem – őszinte tisztelettel, hiszen a paródiát is azért csináltam, mert lelkes nézője voltam gyerekként – sajnos ő egyáltalán nem találta ezt meghatónak, még csak viccesnek sem. Kicsit megbántam, hogy elmeséltem neki, nem akartam, hogy félreértsen… De a tévés szakmához ezen kívül semmi közöm nem volt, újságíró sem terveztem lenni. Nem terveztem persze különösebben semmit akkoriban az életemben azon kívül, hogy mindenféleképpen ELTE-s bölcsész szerettem volna lenni. Ez fontos célom volt gyerekként és gimisként.

Melyik a kedvenc regénye?

Nádas Péter és Spiró György összes. Na jó, nem olvastam mindkettejüktől mindent sajnos, a nagy új Nádasból még egy sort sem, ezt most itt fájdalommal be merem vallani… nincs időm semmire. És fájdalmam, hogy Alice Munro csak egy regényt írt, nagyon szeretem a novelláit, iszonyú fájdalmat szoktak okozni, de bírom ezt is. 

Milyen zenét szeret hallgatni?

Nagyon sokáig zongoráztam, nem túl jól, de a komolyzene iránti rajongásom megmaradt. Könnyűzenében heavy metalt hallgatok sokat. Ha úgy érzem, megbolondulok a közélet egy-egy eseményétől, feldobok a fülemre valami brutált, elmegyek futni, és beáll a békés, kiegyensúlyozott harmónia állapota. 

Hol és mikor szeretett volna inkább élni és dolgozni?

Közel egy évtizedet éltem és dolgoztam az Egyesült Államokban, bár a munkáim túlnyomó része magyarországi irányú volt, úgyhogy az az ottani munkakultúra szempontjából nem releváns. Nagyon szerettem Amerikában élni. Nem gondolom azt, hogy ott kolbászból van a kerítés, sőt. Sőt. De most éppen egyre sőtebb. 

Mi a kedvenc idézete?

Humboldttól ez: „Azoknak a világnézete a legveszélyesebb, akik sosem nézték meg a világot.”

Mi jelenti Ön számára pihenést?

Csöndet, sok csöndet. Olvasást, erdőt. A családomat, a gyerekeket. Biciklit. Mozgást, olvasást és közös csöndet is.

Mi az, amit a nagyközönségnek feltétlenül tudnia kellene az Ön szakmájáról?

Hogy milyen sok tisztességes, jóérzésű, nyitott, érdeklődő és felelős ember (is) dolgozik benne. Lehet, hogy szerencsés vagyok, de sok kollégámat olyan sokra tartom! Az emberektől gyakran és joggal hallok kritikát egyes műsorokra, műsorvezetőkre, formátumokra. Igazuk van. Csakhogy a műsorokat, anyagokat olyan emberek is készítik, akiknek a nevét sosem hallják, olvassák, akiknek az arcát nem látják, és akik nem tehetnek arról, hogy a máshol születő döntések sok rossz eredményt is kitermelnek. Ez más szakmákra is igaz: az egészségügyről vagy az oktatásról borzasztó dolgokat tudunk mondani, de mindannyian ismerjük a hétköznapi hősöket mindkét területen. Ez az újságírásra is igaz.

Azt is jó, ha tudják az emberek, hogy az újságírás haldoklik, és hogy nagyon nagyon nagy bajban lesz nélküle a demokrácia intézménye. Nemcsak itthon, bárhol másutt is. Jó, ha tudják, hogy a propagandának nincs köze az újságíráshoz. Hogy a korrupt újságírónak sincs köze az újságíráshoz. Hogy az oknyomozók állami feladatokat látnak ma el. Hogy az „ingyen” elérhető internetes tartalom – mint strukturális jelenség – kinyírja a magas minőségű újságírást, hacsak nem születik sürgősen konszenzus arról, hogy milyen gazdasági modellekkel lehet elérni, hogy megfizessük a minőséget a neten is. (Az „ingyen”-t azért tettem idézőjelbe, mert a neten mindenért az adatainkkal fizetünk természetesen, sokkal nagyobb árat, mintha csak pénzt adnánk.)

Erről a szakmáról azt érdemes tudni, hogy csodálatos, nagyon nehéz jól csinálni, és mintha a fél világ összeesküdött volna azért, hogy lassan a lehető legnehezebb legyen. Tudom, hogy az orvosok vagy az ápolók vagy a szociális munkások is ezt mondják. Nekik is igazuk van. Egykor a szüleim, akik orvosok, azt mondták nekem, nagyon gondoljam meg, hogy akarok-e én is orvos lenni, mert ez egy nagyon nehéz szakma, nagyon nehéz körülmények között, és érzelmileg-erkölcsileg nagyon fájdalmas tőle elszakadni bármi más munkáért, ha váltani akarnék. Nem gondoltam volna, hogy a saját gyerekeimnek ugyanezt fogom egyszer mondani a szakmáról, amit végül én választottam…

Most tudta meg biztos forrásból, hogy egy hónap múlva lesz a világ vége. Mit lenne az, amit még mindenképp szeretne megtenni, megélni?

Sokkal több időt tölteni azokkal, akikről biztosan tudom, hogy a legfontosabbak az életemben. Ez világvége nélkül is azonnali, égető és sürgős.

Mi az az egyetlen tárgy, amit égő munkahelyéről kimentene?

A demokrata és republikánus párti relikviákat, amiket a munkatársaimnak az amerikai választási hajrában hoztam. Trump-zászlót, Clinton-kitűzőt, ilyeneket.

Idézze fel egy felejthetetlen vizsgáját!

Édesjóistenem, természetesen a római jog vizsgák a jogon… mennyit matekoztunk, hánykor kell érkezni, hogy kihez kerüljön vagy ne kerüljön az ember, és persze sosem jött be… de azt sem felejtem el soha, amikor Navracsics Tibor testőréhez odamentem, hogy ekkora fülessel, mint ami a fejéből kilóg, be ne menjen vizsgázni, most vágták ki az előttem lévőt egy sokkal kisebb fülessel… nem vettem észre, hogy a hatalmas pasas az épp vizsgáztató minisztert őrzi. Azt hittem, nemsokára bemegy vizsgázni azzal a nagy tekerccsel a fülében.

Végül: kinek adná tovább szívesen az Alumni Stafétát?

Ónodi Eszti volt már? Olyan szívesen ajánlanám!
 

Előző Hólabda
ELTE Alumni

(Fotó: Rácz Edit)