„A minőségi oktatói és kutató munka irányába mozdultunk el”

2017.08.04.
„A minőségi oktatói és kutató munka irányába mozdultunk el”
Július végén készítettünk interjút az ELTE távozó rektorával, Mezey Barnával, aki 2010 és 2017 között, két cikluson át vezette az Egyetemet.

Három éve, az első rektori ciklusa végén készült interjú idején nehéz perióduson volt túl az egyetem. Könnyebbnek érződött a második ciklus?
Alapvetően optimista vagyok. Számomra egyértelműen és világosan bebizonyosodott, hogy az egyetem mint tradicionális intézmény túlteszi magát azokon a nehézségen, amiket elé állít a történelem, és képes a nagyon nehéz helyzetekből is előnyt kovácsolni. Néhány napja derültek ki a felvételi ponthatárok, és amikor bekapcsoltam a televíziót, arról szóltak a hírek, hogy az ELTE továbbra is a legnépszerűbb egyetem. Ez nagyon fontos számomra, mint rektor, és mint oktató számára, mert azt is jelzi, hogy az egyetemnek van módja és lehetősége a legjobbak között válogatni. És ha már első hely, akkor nagyon sok vonatkozásban őrizzük az első helyünket a magyar egyetemek közül a hazai és nemzetközi ranglistákon is. A ranglistákkal kapcsolatban persze kellően szkeptikus vagyok, hiszen minden szakmai elemzés kérdőjeleket tesz valamennyi létező ranglista mellé. Arról nem is beszélve, hogy a ranglistákat az angolszász egyetemi modellre találták ki, nem minden értéket mutatnak, viszonylagosak. Ennek ellenére a társadalom és a politika is elvárja, hogy legyen valamiféle értékelési rangsor. Ezeknek a többségében az ELTE magyar viszonylatban még mindig az első helyeken van. Ha külön szakokat nézünk, azok is rendkívül előkelő helyeken szerepelnek, például a régészet, nyelvészet vagy fizika és más természettudományos szakok esetében. Egy másik örömre okot adó tapasztalat, hogy az ELTE kutatói rendszeresen sikeresen szerepelnek az ERC-pályázatokon. Az MTA Lendület kezdeményezésében az elnyert pályázatok szempontjából mindmáig az első helyen állunk. Ugyanez a helyzet az ELTE-s akadémiai kutatócsoportok számával is. Tudományosan, szakmailag, a hallgatói népszerűséget illetően jó helyen vagyunk, és ez azt jelenti, hogy az egyetem oktatói, hallgatói és dolgozói, dacára a környezeti nehézségeknek és a financiális problémáknak, viszik az egyetemet előre, és az a hagyományaihoz méltó módon halad.

Nagy változást hozott az egyetem irányításában 2015-től a kancellári rendszer bevezetése.
Továbbra is fenntartom, hogy a kancellári rendszer bevezetése önmagában fölösleges volt, tekintettel arra, hogy a kormányzatnak korábban is megvoltak a lehetőségei és eszközei, hogy felügyeljék az egyetemek működtetését, a gazdasági főigazgatókat is a kormányzat nevezte ki. Érthető volt persze az egységes szerkezet kialakításának szándéka az egész országban, egy meglehetősen centralizált és fenntartófüggő struktúrát alkalmaztak egyszerre az egész magyar felsőoktatásra, de meggyőződésem szerint ez nem tudta teljes egészében eltüntetni a meglévő különbségeket, és ez nagyon jól látható abból, hogy hol váltak be a kancellárok és hol nem. Ebből a szempontból az ELTE-nek és nekem személyesen is szerencsém volt, mert a kinevezett, Scheuer Gyula tudományos előélettel rendelkező, az egyetem kérdései iránt érzékeny személyiség, aki egyértelműen az egyetem javát kívánja szolgálni. Azzal a tételezéssel érkezett és változatlanul azt is állítja, hogy üzemeltetni szeretné az egyetemet, és nem az akadémiai vezetésbe kíván beleszólni.

Az persze a mostani rektori átadás-átvételnél is kiderült, hogy nincs szigorúan csak szakmai és csak akadémiai kérdés, nincs olyan zóna, ami ne lenne gazdaságilag érintett, ebből következően bármit szeretne a rektor, és bármit akar az egyetemvezetés, az bizonyos értelemben kancellárfüggő.

Ő az, aki meghatározhatja (persze figyelembe véve az érveket és ellenérveket), hogy egyáltalán áll-e rendelkezésére megfelelő összeg, ha nem, előteremthető-e meghatározott időn belül, melyik kezdeményezést ítéli inkább támogatandónak és melyiket nem. Minden jó szándék ellenére a kancellári rendszer nagyon jelentős mértékben befolyásolja az akadémiai szféra működését. Jól tudtam együtt dolgozni kancellár úrral, de hozzá kell tenni, hogy bár köztünk kialakult egy olyan perszonális kapcsolat, ami viszonylag zökkenőmentessé tette az együttműködést, az akadémiai és a dinamikusan növekvő kancellári szféra apparátusai közötti együttműködésen volna még javítanivaló.

A második ciklus egyik fontos célja volt az oktatás és a kutatás nemzetközibbé tétele. Milyen lépések történtek?
Úgy vélem, jelentőset léptünk előre ezen a területen. Ehhez persze rendkívül fontos a nemzetköziesítés fogalmának tisztázása, aminek a politikai közbeszédben van néha egy meglehetősen csőlátásos megközelítése, hogy tudniillik a csökkenő hallgatói létszámot külföldi hallgatókkal kell pótolni. Ez nem nemzetköziesítés, annak csupán egy szelvénye. A nemzetköziesítés az én definícióm szerint azt jelenti, hogy az egyetem kint van a nemzetközi térben, megméretteti magát a versengésben, ez a versengés pedig nemcsak hallgatóvadászat, hanem kutatás, tudásátadás. Ezzel együtt természetesen a külföldi hallgatók fogadása nagyon nagy és pozitív kihívás, fejlesztéseket provokál, a tananyag fejlesztését, a technika és infrastruktúra fejlesztését, hiszen a hallgató továbbmegy, ha azt látja, hogy egy szomszédos országban magasabb a minőség. Az ide érkező hallgatók válogatnak, nemcsak a tanulmányi palettáról, hanem az elérhető kollégiumi, sportolási és kulturális lehetőségek alapján is. Az elmúlt 15-20 évben – mással lévén elfoglalva – az ELTE viszonylag keveset foglalkozott a kollégiumi férőhelyek bővítésével, pedig ez manapság az egyik legnagyobb feladat és kihívás. Ehhez nemcsak felújítani kell persze, hanem új épületekhez is hozzá kell jutni, amihez szükséges a fenntartó szándéka is.

Rendkívüli jelentősége van a tudományos és szakmai együttműködéseknek, a közös kutatásoknak, hogy az ELTE milyen programokba kap meghívást, milyen pályázatokat tud elnyerni. Nagyon lényeges kérdés, milyen közösségek fogadnak be minket, mert például a korábban említett rangsorok egy része úgy működik, hogy megkérdeznek számos egyetemi professzort, mennyire ismernek minket. Ha ott vagyunk, ha a konferenciák rendszeres résztvevői vagyunk, mert jegyeznek minket tudományosan, akkor előrefelé haladunk ebben is. Azt kell mondanom, hogy az elmúlt időszakban látványosan fejlődtünk, említhetném a LERU-t, a CENTRAL-t vagy a Leuveni Egyetemmel közös együttműködést, a CELSA-t, amelyben alapítók voltunk. Ezek mind azt jelzik, hogy

az ELTE a nemzetköziesítésben a lehetőségeihez képest a legmagasabb szintet hozza.

Hogy ezt a szintet tartsuk, ahhoz nagyon komoly fejlesztésekre van szükség: oktatástechnikai, módszertani és infrastrukturális területen, valamint az idegen nyelvű képzésekben is előrébb kell kerülnünk, természetesen nem feladva a magyar nyelvű tudományosságot. A szakok többségének azonban idővel angolul is hozzáférhetőnek kell lennie.

A másik fontos célkitűzése a minőség elismerése volt.
A ciklus egyik legnagyobb vívmánya ezen a területen az, hogy létrejött a Stratégiai Adatbázis, amelyik egy alapvető felismerésből született: el kellett készíteni az Intézményi Fejlesztési tervet, amihez nagyon komoly előtanulmányokra volt szükség. Ekkor lett nyilvánvalóvá, hogy hiányzik az egységes egyetemi adatbázis, ahonnan elérhetők és kinyerhetők lettek volna az adatok. Az Adatbázis mára szinte teljes kapacitásában működik, azonban a pontossága és naprakészsége még mindig függ az oktatói lelkesedéstől. Habár sok nyilvános adatbázishoz – például a Neptunhoz vagy a Magyar Tudományos Művek Tárához – hozzáférünk központilag, azt csak az adott oktató és kutató tudja ellenőrizni, hogy az ott fellelhető adatok érvényesek-e vagy sem, valamint sok olyan adat is van, amit csak az adott oktató tudhat, például nemzetközi konferencia-részvételéről vagy szerkesztőbizottsági közreműködéseiről.

A Stratégiai Adatbázis lehetővé teszi, hogy valamilyen módon áttekintsük az egyetem működését, összevethetővé teszi a kutatói és oktatói minőséget, erre építve pedig lehetőség volt arra, hogy kidolgozzuk a rektori kiválósági különdíj programját.

A tudományos tevékenységet mindenhol értékelik, különböző listákon, mindenféle előmenetelben ez számít: kutatási eredmények, díjak, akadémiai minősítés. Azonban az oktatási tevékenység értékelésére nem volt eddig kialakult módszer. A Rektori Kiválósági Különdíjat ennek megfelelően úgy alakítottuk ki, hogy az egyik fontos pillére legyen az oktatási tevékenység a tehetséggondozástól a doktori hallgatókkal való foglalkozásig. A rendszer harmadik eleme a közéleti szerepvállalás volt – ehhez én magam ragaszkodtam, hiszen vannak jelentős tudományos eredményeket elérő kutatóink, hatalmas népszerűségnek örvendő oktatóink és olyan oktatóink is, akik a tanítás mellett nagy szerepet vállalnak az egyetem közéletében is. A kiválósági értékelésről sok pozitív visszajelzés érkezett, a programot azóta a Rektori Kabinet tovább fejlesztette, így a következő vezetésen áll az, hogy a jövőben is folytatódjon ez a kezdeményezés.

Emellett külön díjat hoztunk létre a tehetséggondozással foglalkozó oktatók, valamint a fiatal kutatók elismerésére is. Ha ezt az egyetem továbbviszi, akkor egyértelműen a minőség felé orientálja az oktatókat és a kutatókat.

A minőségbiztosítás kapcsán fontos megemlíteni még a Minőségbiztosítási Kézikönyv létrejöttét is, amely az egyetem processzusait írja le. Az, hogy az egyetem vezetése hét évig egy jogász kezében volt, reményeim szerint segített abban, hogy a szabályzatok precíz rendbe kerüljenek. Az utolsó szenátusi ülés elfogadta az oktatók hallgatói véleményezésének nyilvánosságra hozatalát és az értékelési rendszert is. Ez a véleményezés a leghitelesebb visszajelzés az oktató munkájáról, hiszen annak igazi haszonélvezői vagy elszenvedői a hallgatók. Az, hogy ezt a kiválósági értékelésbe is be tudtuk vonni, szintén mutatja, hogy az egyetem egyértelműen a minőségi oktatói és kutató munka irányába mozdult el.

Változóban van az egyetem által kínált képzések köre is. Idén integrálódott a szombathelyi Savaria Egyetemi Központ, létrejött az új Gazdaságtudományi Intézet.
A vezetésen belül a stratégiaalkotó műhelyviták során korábban többször felvetődött az, hogy az ELTE képzési portfólióját bővíteni kell. Három határozott irány rajzolódott ki: a közgazdaságtan, az élettudományok és a műszaki képzés. A három irányból kettő, külső események folytán, ennek az utóbbi három évnek a részeként jelent meg az ELTE-n.

Az első változás a Savaria Egyetemi Központ integrációja volt, amely önálló intézményként, a fenntartó megítélése szerint jelen struktúrájában képtelen lett volna megállni önállóan a lábán. Ebben az esetben az ELTE elsősorban, mint pedagógusképző központ, a nagy múltú szombathelyi pedagógiai képzés felkarolója került szóba. De ott volt még a komoly beruházásokkal indított szombathelyi műszaki képzés is, ami portfolióbővítést és szinergiákat egyaránt jelentett. Szombathelyen a tudományegyetemi mellett elsősorban a duális képzés fontosságára helyezik a hangsúlyt. Ezek a képzések ott az ipari kapcsolatok révén nagyon jó hátteret biztosítanak az egyetemnek. (Átvettük továbbá a Nyugat-Magyarországi Egyetem szombathelyre akkreditált közgazdaságtani képzéseit is.)

Nem sokkal később érkezett a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem belső konfliktusából eredő megkeresés a Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar befogadásáról. Mire az ELTE mérlegelte ezt a lehetőséget, addigra a fenntartó másként döntött a kar sorsáról, így végül nem került sor az integrációra. De a gazdaságtudományi képzés lehetősége továbbra is vonzó volt, így jelentős fenntartói támogatással az ELTE jelenleg megpróbál felépíteni egy saját gazdaságtudományi képzési portfóliót. Közel negyven oktatóval elkészítettük az akkreditációs anyagokat, ezek most a MAB-nál vannak, várjuk a döntésüket. Ha engedélyezik, akkor elindulhat a gazdaságtudományi képzés az ELTE-n.

Úgy gondolom, hogy hosszabb távon az ELTE brandje és tradíciói ezt a képzést az ország legjobb képzéseinek szintjére emelik majd.

Az intézet helye egyelőre a Bölcsészettudományi Kar campusán lenne, mivel a Trefort-kertben megtalálható a szükséges szabad tantermi kapacitás. Hosszabb távon vagy új ingatlanra vagy jelentős ingatlan felújításra lenne szükség, ezzel kapcsolatban is voltak már tárgyalások a fenntartóval.

A rektori feladatok leadásával újra több ideje juthat majd a Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszéken egyetemi tanárként és tanszékvezetőként végzett munkájára. Milyen feladatok, tervek izgatják a legjobban?
Van három félbehagyott könyvem, különböző stádiumokban. Egy német nyelvű, leszerződött könyvem, a magyar börtönügy fejlődésének történeti vázlata a német szakma számára, amit a kiadó nagy türelemmel már több mint egy éve vár. A lektor feltett négy kérdést, amikre válaszolnom kellene, ezt most rövid idő alatt teljesítem, de eddig rektorként egyszerűen nem volt rá időm. Egy másik, szintén teljesen kész könyvem Horvát Boldizsárról, a kiegyezés utáni első igazságügy-miniszterről szól, életrajzi munka, szakmai oldalról közelítve az igazságügyér életművéhez. Ennek a véglegesítéséhez kutatni kellene megyei levéltárakban, elsősorban a Vas megyei levéltárban, mert ottani forrásokból dolgoztam. Ez egy hét lenne Szombathelyen, egy hét pedig a bezárt szobában, és akkor megvan a könyv, nyomtatható napokon belül. Egy másik, félbehagyott könyvem munkacíme „A hóhér kultúrtörténete”, a hóhér szerepével, képével foglalkozik, arról, hogy hogyan jelent meg a köztudatban. Ez is nagyon foglalkoztat, Magyarországon ennek nem nagyon van irodalma, bár néha szoktak fordítgatni egy-egy cikket németből vagy angolból.

Ezeken kívül még van három megbízásom, az egyik Erdély jogtörténetének, a Szent Istvántól Mohácsig terjedő korszaknak a tankönyvi feldolgozása. Ennek a nyersanyagát augusztus végéig kell leadnom, úgyhogy augusztusban nem fogok unatkozni. Kollegáimmal kari kérés alapján elkezdtünk napjainkig ívelő folytatást írni Eckhart Ferenc híres művének (A jog- és államtudományi kar története, 1667-1935), ezt ebben az esztendőben be kellene fejeznünk. 2018-ra tervezem a magyar börtön történetének monografikus feldolgozását. És persze, ezen kívül: tanítani és tanítani és tanítani.

Ez segített át a rektorságom ideje alatt is a negatívabb időszakokon, hogy visszamehettem a hallgatók közé.

Mit tanácsolna az utódjának?
Először is azt, hogy végtelen türelemmel próbálja meg segíteni a konzenzusteremtés folyamatát. Ez az, amint én a legfontosabbnak tartok. Ehhez sok idő kell, nagyon nagy türelem. Emellett véleményem szerint az egyensúly kérdése a legfontosabb. Az egyetem azért tud ilyen tartós képződmény lenni, ekkora értékhordozó és ilyen válságkihordó-képességű, mert sajátos egyensúlyrendszert hozott létre. Elképesztően sokszínűek vagyunk, ez mindenféle értelemben igaz: szakmai, tudományos, politikai szempontból is. Ez a sokszínűség úgy működhet csak, ha senki nem kerekedik túlságosan senki fölé. Mindez az egyetemen megjelenik a karok viszonyában, a karok és a központ viszonyában, sőt, most már a kancellária és az akadémiai szféra viszonyában is. A kutatásnak nem szabad elnyomni az oktatást, de az oktatás se kerekedjen a kutatás fölé, és ne felejtsük el, hogy a legnagyobb és legrégebbi intézményként mi nemzeti értékeket is őrzünk, tehát társadalmi feladataink is vannak. A nemzetközi kapcsolatokban is hasonló egyensúlyra törekedtünk: ahogy megvolt az ázsiai, ugyanúgy megvolt a nyugat-európai és az amerikai kapcsolat is. És figyelni kell erre a költségvetésben, a beruházásokban is: ha most jön a nagy fellendülés az infrastruktúra-fejlesztésben, ennek nem szabad elnyomnia a képzésmódszertan vagy a kutatás fejlesztését. Az egyensúly igénye tökéletesen kiegészíti a kompromisszumra törekvést, ha ez a kettő összetalálkozik, mint az újdonság és tradíció, abból nagyon jó dolgok születhetnek.