„Fagyott mocsár” az ügynökkérdés?

Jelentős érdeklődés mellett, mintegy 150 fős hallgatóság előtt tartották meg az ELTE Vitaklub március 10-i, második közéleti vitaestjét, melynek témája az ügynökakták nyilvánosságának kérdése volt. A vita résztvevői között egyetértés volt abban, hogy az áldozatok jogait mindenképpen védeni kell és hogy a teljes megismerés valójában nem lehetséges többek között azért, mert mostanra az információk egy része már elveszett.

A Vitaklub rendezvényén, melyet „A Ház szerint a múlttal való szembenézéshez nélkülözhetetlen az ügynökakták teljes nyilvánossága” tételmondat alapján tartottak, neves szakemberek ütköztették érveiket a témában. Az indítványt pártolókat Rainer M. János, az 1956-os Intézet főigazgatója és Hack Péter, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának habilitált docense képviselték, az ellenoldalon pedig Stefano Bottoni, az MTA tudományos főmunkatársa és Majtényi László, az Eötvös Károly Intézet elnöke érveltek.

A szervezők a vita résztvevőit szándékosan úgy kérték fel, hogy mind a támogatói, mind az ellenoldalon egy történész és egy jogász szakember foglaljon helyet, hogy a vita során a kérdést több oldalról is megvizsgálhassák. A résztvevőknek 10–10 perc állt rendelkezésükre ahhoz, hogy saját álláspontjukat kifejtsék, majd 3 percben reflektálhattak a korábban elmondottakra.

Talán még lehetséges a katarzis

Az első felszólaló Rainer M. János volt, aki legelőször azt jelentette ki, hogy bár a vitaest tételmondatául választott állítás politikai felhangú, ezen az estén mégsem politikai vitát akarnak folytatni. Az ügynökakták nyilvánossága mellett állást foglaló szakember szerint a dokumentumok mindenki számára elérhetővé tétele nem nélkülözhetetlen, hiszen a magyar társadalom már 25 éve e nélkül él, „máshogyan is szembe lehet nézni a múlttal”. Ettől függetlenül viszont szerinte szükséges az aktorok – a hálózat irányítói, a tisztek, az ügynökök – megismerése. „Ez elősegítené az egész történet megismerését, így megtudhatnánk azt, mi történt ezzel a társadalommal a szovjet rendszer idején”, hiszen „ez az apparátus sokszor többet tett a rendszer fenntartásáért”, mint az a része, amelyet már ismerünk.

Rainer szerint az akták nyilvánossá tétele emellett arra is jó lenne, hogy a témát övező „hisztériát” megszüntesse, és ezzel együtt felszámoljon egy demokratikus deficitet. A megismerés szerinte katarzishoz, megtisztuláshoz vezethet, amelyre még most, 25 évvel a rendszerváltást követően is nagy szükség volna.

A szakember hangsúlyozta, hogy a teljes megismerés mindezek ellenére sem lehetséges, hiszen az áldozatok, a megfigyeltek adatait mindenképpen védeni kellene. Az is problémát jelent, hogy az adatok egy része mostanra elveszett, mert idővel elöregedtek, eltűntek, illetve megsemmisítették vagy eltüntették őket. Rainer szerint ennek ellenére elengedhetetlen a még rendelkezésünkre álló adatok nyilvánosságra hozatala, ami ahhoz is szükséges volna, hogy ellenőrzött, demokratikus körülmények között végre szabaddá válhasson a téma kutatása, és a bíróságon legyen esély pert nyerni az egykori ügynökök ellen. Rainer szerint ugyanakkor a rendszerváltás óta minden kormányból hiányzott a megfelelő politikai bátorság a nyilvánosságra hozatalhoz.

Fontosabb ügyekre kellene figyelni?

A tételmondatot ellenzők oldaláról közelítette meg a kérdést az MTA tudományos főmunkatársa, aki először is arról beszélt, hogy az 1945 utáni európai társadalom elsősorban a felejtésre épült. Stefano Bottoni szerint az ügynökkérdés bénító hatással van a magyar társadalomra, mivel tömegjelenségről beszélünk. Ugyanakkor bár „a társadalom mentális és erkölcsi állapotáról sokat mesélnek az akták, az irányítási mechanizmusról keveset” – véli a történész, aki szerint ennél fontosabb rendezetlen ügyek is akadnak. Ilyen például a restitúció, az elítéltek kárpótlása vagy éppen a gazdasági visszaélések feltárása, amelyekben több korábbi kommunista ország is hazánk előtt jár, így például a tulajdonjogi viszonyok visszaállítása Romániában nem sokkal a rezsim bukása után megtörtént.

Bottoni is beszélt arról, miért lehetetlen a „teljes nyilvánosság” megvalósítása, hiszen hiányzik az ehhez szükséges egységes forráskorpusz. Bottoni szerint a legnagyobb probléma az, hogy nem tudnánk meg az ügynökaktákból, hogyan működött valójában a rendszer, és annak valódi működtetői helyett a piramis alján lévőkre irányítja a figyelmet, így „az ügynökvadászat a legjobb szándékkal is célt téveszt”, illetve elvonja a figyelmet ennél fontosabb területekről.

Lecke lehet a jövő generációinak

A jogászok szekciójában Hack Péter szólalt fel elsőként, aki George Santayana szavait idézte, amelyek szerinte ugyanúgy érvényesek a nemzetekre is: „aki nem tud szembenézni a múltjával, arra van ítélve, hogy örökké megismételje azt”. Az ELTE tanszékvezetője szerint elsősorban nem a múlt tisztázása, hanem a jövő miatt lenne fontos az ügynökakták teljes nyilvánossága – azért, hogy a jövő generációi megtanulják, a diktatúrákkal való együttműködés bűn, és bár „rövidtávon előnyöket jelenthet, hosszú távon a társadalom előtti megszégyenüléshez vezet”.

Hack ismertette mindazokat a lépéseket, jogszabályokat, amelyeket az elmúlt évtizedek kormányai tettek és alkottak a témában, és levonta a következtetést: a mindenkori állam 25 éve tesz erőfeszítéseket azért, hogy ezeket az adatokat eltitkolja, ezzel a tradícióval pedig a 2013-as törvény sem szakított.

A jogtudós szintén beszélt arról, hogy az áldozatok adatainak védelmét mindenképpen biztosítani kellene, Stefano Bottoni érveire reagálva azonban kijelentette: az, hogy vannak adatok, amelyeket nem ismerhetünk meg, nem lehet indok arra, hogy a többit se tegyük nyilvánossá.

Az áldozatok kezébe kellett volna adni a spicliket

Az utolsó felszólaló Majtényi László volt, aki szintén a teljes nyilvánosság fogalmi tisztázásával indított – szerinte ennek megvalósítása teljes képtelenség, hiszen az áldozatok adatai ugyanúgy részét képezik ezeknek az aktáknak. Jogi szempontból szerinte arra is oda kell figyelni, hogy bár az áldozatok jogai mindig elsőbbséget élveznek, „a spicliknek is vannak jogaik”. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a kérdés alkotmányos problémát vet fel, mivel az állami tevékenységnek nyilvánosnak kellene lennie, a személyes adatok ugyanakkor ezt kizárják.

„Ez egy mocsár, egy fagyott mocsár” – mondta a szakember, aki szerint a kérdés azért is kezd veszíteni aktualitásából, mert az ügynökök és az áldozatok nagy része mára már elhunyt. „A helyes megoldás az lett volna, ha minden árulót a saját áldozata kezébe adunk” – mondta Majtényi, aki szerint így az áldozatok maguk dönthették volna el, nyilvánosságra hozzák-e az őket érintő adatokat. Beszélt arról a problémáról is, hogy a leszármazottaknak lehet-e joga megismerni mindazokat az információkat, amelyek az aktákból szüleikről, nagyszüleikről kiderülnének. Szerinte ilyen esetekben mindig az áldozatok jogát kellene elsősorban védeni.