Az ELTE május 8-án díszdoktori címmel tünteti ki Peter Ungart, az Arkansasi Egyetem professzorát. A magyar származású amerikai paleoantropológus a fogkopás-vizsgálatok nemzetközi szinten elismert, úttörő kutatója. Széles látókörű tudósként több területen alkalmazza sikerrel a paleoantropológia módszereit, jelenleg egy klímaváltozást kutató projekt vezetője, de eredményeit a humán fogászatban is hasznosítják. A professzort kutatásairól, jövőbeni terveiről kérdeztük, valamint arról, mit jelent számára a tanítás, és mit adhat a paleontológia egy 21. századi diáknak. 

Mi a kutatási területe, és min dolgozik jelenleg?
Kutatásaim középpontjában az áll, hogy miként formálták a régmúlt környezeti változásai az élet evolúcióját, és hogyan vezettek a ma ismert élővilág kialakulásához. Munkáim közül talán az emberelődökkel kapcsolatos vizsgálataim a legismertebbek, különösen azok, amelyek azt kutatják, miként járultak hozzá a folyamatosan változó környezeti feltételek az emberré válás folyamatához. 

Az új élőhelyek egyszerre kínáltak új erőforrásokat és állítottak új kihívásokat őseink elé; én ezek hatását igyekszem feltárni táplálkozásuk rekonstrukcióján keresztül, 

hogy jobban megértsük egykori táplálékválasztásukat.

Munkám új módszerek kidolgozását is magában foglalta, köztük a fogtopográfiai elemzést, amely a fogak alakja alapján következtet arra, hogy egy adott faj evolúciósan milyen táplálék fogyasztásához alkalmazkodott, illetve a fogmikrokopás-textúraelemzést, amely a fogak mikroszkopikus kopásmintázatai révén az egyedek tényleges étrendjét vizsgálja. Ezeket az eljárásokat számos fosszilis fajon alkalmaztam – a dinoszauruszoktól a korai emberekig –, együttes használatuk pedig lehetővé tette, hogy kollégáimmal meghatározzuk, milyen táplálékokra specializálódtak az egyes fajok, és mit fogyaszthattak a mindennapokban.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Szeretném folytatni a fosszilis fajok étrendjének kutatását, és továbbfejleszteni azokat a módszereket, amelyeket ma már más területeken is alkalmazok. Jelenleg például kollégáimmal rénszarvasok, rágcsálók és sarki rókák fogait vizsgáljuk az Északi-sarkvidéken, hogy feltárjuk, miként befolyásolja a klímaváltozás a magas szélességeken élő emlősök táplálkozását. Mivel nincs lehetőségünk évről évre közvetlenül megfigyelni ezeket az állatokat a változó környezeti feltételek – az olvadó jégsapkák és visszahúzódó gleccserek – közepette, a közelmúltban gyűjtött minták fogain keresztül következtetünk ezekre a hatásokra.

Emellett a humán fogászatban is alkalmazni kezdtem az általam kidolgozott eljárásokat. Korai eredményeink azt mutatják, hogy a fogmikrokopás nemcsak a fogkopás mértékére, hanem annak okaira is utalhat a mai páciensek esetében. Mivel a túlzott fogkopás számos közösségben jelent problémát, módszereink hozzájárulhatnak a korai felismeréshez, és segíthetik a folyamatok időbeni megállítását.

Ön azok közé a tudósok közé tartozik, akik már általános iskolás korukban tudták, mivel szeretnének foglalkozni? Hogyan indult a pályája?
Igen! Általános iskolás voltam, amikor először ellátogattam a New York-i American Museum of Natural History-ba, és megláttam a hatalmas dinoszauruszcsontvázakat – akkor döntöttem el, hogy paleontológus leszek. Nem sokkal később apám elvitt megnézni a 2001: Űrodüsszeia című filmet, amelynek nyitójelenete mély benyomást tett rám: 

őseink átalakulása, az a folyamat, ahogyan leleményességük révén, a körülöttük található kövekből és csontokból készült eszközökkel alkalmazkodtak a természet kihívásaihoz, teljesen lenyűgözött. 

Ez az élmény meghatározta a pályámat.

Első állásomat posztdoktori kutatóként a Johns Hopkins Orvostudományi Karon kaptam, ahol anatómiát tanítottam, a fogak iránti érdeklődésem azonban már korábban, a Stony Brook Egyetemen, doktoranduszként alakult ki. Egy kurzusfeladat során az emberelődök metszőfogainak kopását vizsgáltam, és hamar ráébredtem, hogy meglepően keveset tudunk arról, miként használják ezeket a fogakat az élő főemlősök, illetve hogy az eltérő használat hogyan hoz létre jellegzetes kopási mintázatokat. Ez indított el azon az úton, amely végül terepmunkához vezetett: vadon élő főemlősöket tanulmányoztam Venezuelában és Indonéziában. Ekkor kezdett igazán foglalkoztatni az élőlények és környezetük kapcsolata, különösen az, hogy az élőhelyváltozások miként befolyásolják a táplálékválasztást. Azóta is ezen a kutatási irányon haladok, és számos fosszilis fajt vizsgáltam.

Mit jelent Önnek a tanítás – akár egyetemi hallgatók oktatásáról, akár ismeretterjesztő előadásokon és cikkeken keresztül a szélesebb közönség megszólításáról van szó?
Pályám során semmi sem volt annyira felemelő, mint látni egy diák sikerét – legyen szó egy alapszakos hallgatóról, aki végre megért egy nehéz fogalmat, vagy egy frissen végzett PhD-sről, aki megszerzi első állását a szakmában. Ezek jelentik a mi akadémiai örökségünket: így tudunk valódi hatást gyakorolni mások életére.

A tudományos ismeretterjesztés szintén kulcsfontosságú. Nem pusztán az eredmények megosztásáról szól, hanem arról, hogy megmutassuk, miként működik maga a tudomány. A paleontológia esetében ez különösen látványos: a fosszilis csontok önmagukban nem hordoznak jelentést, azt a tudósok adják meg számukra. 

A közösségi média és a mesterséges intelligencia egyre erősebb hatásának korában a felelős döntéshez elengedhetetlen annak megértése, hogy kinek és minek hiszünk – ebben pedig a tudománynak kulcsszerepe van.

Hiszek abban is, hogy a tanítás, az ismeretterjesztés és a kutatás szorosan összekapcsolódik. A tanítás jobb kutatóvá tesz, mert segít felismerni, mi igazán lényeges, és visszahelyezi a részleteket a tágabb összefüggésekbe. Segít megválaszolni az alapvető kérdést: miért fontos, amit kutatunk? Ugyanakkor a kutatás jobb tanárrá formál: tekintélyt, perspektívát és tapasztalatot ad, amelyek révén a hallgatók számára is átélhetővé és érthetővé válik a tudomány.

Ön szerint mennyire nyitottak és érdeklődők ma az emberek az antropológia és a paleontológia iránt?
Amikor kutatási céllal természettudományi múzeumokba látogatok, mindig szánok időt arra is, hogy végig sétáljak a kiállításokon. Nagyon szeretem látni a gyermekek arcán az örömöt és a csodálatot, amikor szemtől szembe kerülnek egy dinoszauruszcsontvázzal vagy egy fosszilis emberi koponyával. Természetünkből fakadóan nyitottak és érdeklődők vagyunk. Kutatóként ez számomra rendkívül inspiráló, és emlékeztet arra, miért is kezdtem el eredetileg ezzel a területtel foglalkozni. Nekünk, antropológusoknak és paleontológusoknak az a feladatunk, hogy bátorítsuk ezt a rácsodálkozást és áhítatot, és ezt felhasználva – visszautalva az előző kérdésre – megmutassuk a hallgatóknak és a nagyközönségnek a tudományos munka folyamatát.

Sokan úgy gondolnak a paleontológiára, mint egy kizárólag a távoli múlttal foglalkozó tudományterületre, az Ön eredményei azonban a mai emberek életére és az orvostudomány fejlődésére is hatással vannak. Mennyire tartja fontosnak, hogy a kutatási eredmények hatással legyenek a kortárs társadalomra? Ön szerint mennyit tanulhatunk a múltból?
Pályám során sokszor elgondolkodtam azon, miként szolgálhatja az alapkutatás az emberiség javát. Végső soron sosem tudhatjuk előre, milyen konkrét, mérhető hatása lesz az eredményeinknek. 

A paleontológia azonban nemcsak inspiráló példákat kínál és a tudományos gondolkodásra ösztönöz, hanem a múlt feltárásán keresztül tágabb kontextust ad a jelen megértéséhez és a jövő alakulásának előrejelzéséhez is.

Az általunk alkalmazott módszerek – ahogy korábban is említettem – képesek jóval azelőtt kimutatni a kóros fogkopást, hogy az a fogorvosok számára egyértelművé válna, és segítenek feltárni annak okait is. A mikrokopás-textúraelemzést ráadásul más területeken is alkalmaztam, például bőrelváltozások diagnosztikai vizsgálatában. Ahogy a metrológusok mondják: „a felszínek mindent beborítanak” – és valóban, ezek a technikák széles körben hasznosíthatók. A fogmikrokopás elemzése arra is alkalmas, hogy nyomon kövessük, miként hat a klímaváltozás az élő állatok táplálkozására: segíthet felmérni a veszélyeztetett fajok alkalmazkodóképességét, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a döntéshozók hatékonyabb természetvédelmi stratégiákat dolgozzanak ki.

Hogyan került kapcsolatba a magyar paleontológiai közösséggel és Ősi Attila csoportjával, és miért tartja fontosnak ezt a kapcsolatot?
A magyar paleontológus közösséggel először az 1990-es évek elején kerültem kapcsolatba, amikor csatlakoztam Kordos László csoportjához, amely a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Rudabánya lelőhelyén dolgozott. Kordos professzor nagyívű pályafutása során szoros kapcsolatot ápolt az ELTE-vel. Ősi Attilával még középiskolás korában ismerkedtem meg, amikor paleontológusi pályára készült, és tanácsot kért tőlem – én pedig bátorítottam, és küldtem neki néhány különlenyomatot. Azóta is figyelemmel kísérem a pályáját, és nagy öröm számomra, hogy a Bakony kréta időszaki dinoszauruszain végzett kutatásai révén jelentős nemzetközi elismerést szerzett. 

Ősi Attila és kollégái – köztük Magyari Enikő, Pálfy József, Galácz András és mások – az ELTE-t Magyarország első számú paleontológiai műhelyévé tették, 

amely Közép-Európában is kiemelkedőnek számít. Külön öröm volt számomra, amikor a 2020-as évek elején Ősi professzor meghívására előadást tarthattam az egyetemen, és bemutathattam kutatásaimat a Magyar Tudományos Akadémián. A közös munka a kutatási tervek kidolgozásában is rendkívül inspiráló volt, és bízom benne, hogy ez az együttműködés a jövőben is folytatódik.

Ez a kapcsolat a saját magyar származásom miatt is különösen fontos számomra. A nagyapám egy Nyíregyháza melletti kis faluban, a nagyanyám pedig Sárospatakon született és nőtt fel – ugyanabban a megyében, ahol Rudabánya is található. Erős kötődést érzek általában a magyar tudományhoz, és különösen a magyar paleontológiához; megtiszteltetés számomra, hogy ilyen kiváló kutatók ismernek el, és hogy együtt dolgozhatok velük az ország vezető egyetemén.

Hogyan reagált arra a hírre, hogy az ELTE díszdoktori címmel tünteti ki? Mit jelent Önnek ez az elismerés?
Teljesen megdöbbentem! Nagyon meglepett és mélyen meghatott, hogy Magyarország első számú egyetemének első számú paleontológiai csoportja részesít elismerésben. Hihetetlen megtiszteltetés ez számomra, amiért nagyon hálás vagyok.

Miről szól majd a díszdoktori előadása?
A fogmikrokopás-textúraelemzés kidolgozásáról fogok beszélni, mint a fosszilis állatok étrendjének rekonstrukciójára szolgáló módszerről, és kutatásaim központi témájára összpontosítok majd: arra, hogy mit taníthatnak nekünk a fogak az emberi táplálkozás evolúciójáról. Emellett néhány más példát is bemutatok majd a mikrokopás vizsgálatának alkalmazására, köztük a tízmillió éves magyarországi fosszilis főemlősök kutatását, Afrika utolsó megmaradt emberi vadászó-gyűjtögető közösségének, a tanzániai hadzáknak a vizsgálatát, valamint a sarkvidéki emlősökét a változó éghajlati viszonyok között.

Milyen tanácsot adna ma egy olyan diáknak, akit érdekel az antropológia és a paleontológia? Mit kínálhat ez a terület egy fiatal számára a 21. században?
Kövessék a szívüket, de nyitott szemmel lépjenek erre a pályára. Bár ma korlátozottak az elhelyezkedési lehetőségek az antropológia és a paleontológia területén, a kitartás, a kemény munka, a szenvedély megőrzése és a rugalmas tervezés hosszú távon meghozhatja a sikert.

Az is igaz, hogy az antropológiai és paleontológiai képzések során megszerzett készségek széles körben hasznosíthatók a munkaerőpiacon. A fiatalok képzése ugyanis kiterjed a számítógépes programozás és adatelemzés, digitális és információs műveltség, kritikai gondolkodás és problémamegoldás, kreativitás és innováció, együttműködés és kommunikáció területére, valamint sok más olyan készségre, amelyek kulcsfontosságúak a sikerhez a 21. században.

Borítókép forrása: University of Arkansas