Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szenátusa május 8-án "doctor et professor honoris causa" címmel tünteti ki Dalibor Čepulót, a Zágrábi Egyetem professor emeritusát. A horvát jogtörténet professzorával Gosztonyi Gergely, a Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék egyetemi tanára arról beszélgetett, hogyan vezette pályaválasztását egy „kompromisszum”, miért nélkülözhetetlen a komparatív szemlélet, és miként formálja a jogi gondolkodást a történelem. 

Mi vitte rá diákként anno, hogy a jog iránt kezdjen el érdeklődni?
Őszintén szólva, eredetileg filozófiát és szociológiát akartam tanulni, amelyek akkoriban a társadalmi és politikai kritika részének számítottak. Végül azonban a munkaerőpiacnak jobban megfelelő kompromisszumként a jog felé fordultam. Soha nem bántam meg ezt a döntést; a jog egy fantasztikus terület, amely speciális szakértelmet nyújt, sajátos gondolkodásmódot alakít ki, és széles körű elméleti és társadalmi ismereteket is biztosít.

Visszatekintve egyetemi éveimre, az első dolog, ami eszembe jut, a hallgatói folyóirat szerkesztése, amelynek keretében nyilvános fórumok sorozatát indítottuk el. 1981-ben én vezettem az első fórumot, amely a „Terror és terrorizmus” címet kapta. Ez volt az az idő, amikor cenzúrázott hírek érkeztek a tüntetésekről, a rendőri brutalitásról és a katonai tevékenységről Koszovóból. A beszélgetések egyik résztvevője egy filozófiaprofesszor volt, aki a rezsim kritikusaként volt ismert. Ennek ellenére meglepődtem, amikor később behívtak egy „beszélgetésre” a helyi kommunista párt vezetőjéhez, mivel nem voltam a szervezet tagja, és semmilyen módon nem álltam közel hozzá. A kommunista part megpróbált rábeszélni minket arra, hogy csendben távolítsuk el a fórum hirdetményeit. Valahogy mégis merészeltünk nemet mondani, és a vita a kar legnagyobb termében, teltházzal zajlott le. Persze a közönségben volt pár „öltönyös”. Úgy tűnik, attól tartottak, hogy a közönségben valami történik, de az érdekes vita mellett semmi sem történt. Ezt az élményt, mint a jogi és politikai kultúra megismerését, a tanulmányaim kiegészítő részének tekintettem.

Ön a horvát jogtörténet professzora, de gyakran hangsúlyozza az összehasonlító megközelítés fontosságát. Emellett az Ön nevéhez fűződik az első átfogó horvát jogtörténeti tankönyv, ami a „Horvát jogtörténet európai kontextusban” címet kapta. Miért tartja olyan fontosnak a komparatív perspektívát?
Talán kissé ellentmondásosnak tűnik, de éppen azért hangsúlyozom a komparatív perspektívát, mert a horvát jogtörténet professzora vagyok, amely tudományágat hatalmas területi, politikai és kulturális sokszínűség jellemez. A történelem során a horvát területek különböző hatalmi struktúrák alá kerültek, és közvetlen vagy közvetett jogi hatások érték a bizánci, frank, velencei, magyar, osztrák és szovjet hagyományokból – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Következésképpen 

a horvát intézmények tanulmányozása nem kezelhető önálló szigetként. Ez igaz a legtöbb európai jogtörténetre, de Közép-Európa különösen egy sok szállal összefonódó történelmi zóna. 

Ezen túlmenően úgy vélem, hogy egy adott országon belüli jogi és társadalmi fejlődés mélyreható megértéséhez elengedhetetlen egy olyan tágabb látásmód, amely nemcsak a közvetlen hatásokat, hanem az általános hasonlóságokat és különbségeket is vizsgálja. Noha a nemzeti történelem marad az elsődleges fókusz, és az összehasonlító megközelítés nem mindig kivitelezhető vagy szükséges, mégis teljesebb képet ad mind az egyes intézményekről, mind a jogrendszer egészéről.

A tankönyvre nagyon büszke vagyok, bár hangsúlyoznom kell, hogy elődeim is biztosan képesek lettek volna egy ilyen feladatra. Azonban hosszú ideig a horvát jogi múltat jugoszláv keretek között tanították, ami a különböző nemzetek vagy köztársaságok történetének összefoglalásához vezetett. Ezenkívül a horvát tapasztalatok sokszínűsége és azok koherens, nem pedig mechanikus rendszerbe való integrálása még nagyobb kihívást jelent. A tankönyvben arra törekedtem, hogy kifejezetten azonosítsam a horvát jogtörténet és a tágabb európai környezet közötti kapcsolódásokat. Meg kell említenem, hogy a többi jogi hagyomány bevezető jellegű összefoglaló bemutatása közül a legkiterjedtebb a magyar jogi fejlődésről szóló 14 oldalas áttekintés, de a magyar dimenzió a szöveg számos részében is széles körben jelen van.

Mindig úgy tűnt számomra, hogy Ivan Mažuranić bán munkássága lenyűgözi Önt. Ritkán hallottam bárkit ennyi szenvedéllyel beszélni egy 19. századi politikusról. Mi az, ami ennyire magával ragadja Önt benne? 
Előadásaim során gyakran szoktam nagy lelkesedéssel beszélni, ami valószínűleg mediterrán származásomnak köszönhető (nevet). Ugyanakkor doktori disszertációm az úgynevezett „Mažuranić-reformokkal” foglalkozott, az 1870-es évek intenzív intézményi modernizációs programjával, így Mažuranić személyével is nagyon jól megismerkedtem, nemcsak nagyszerűségével, hanem gyenge pontjaival is. Ami lenyűgözött, az Mažuranić „önmagát felépítő ember” életútja volt egy kis adriai város átlagos városi paraszti családjából a többnyelvű, jól képzett és híres költővé és politikussá. Emellett nagyon tetszettek a politikájának fő jellemzői: a realizmus, a racionalitás és a feddhetetlenség. Egyébként Mažuranić a szomszédos Rijekában járt gimnáziumba, tanulmányait pedig Szombathelyen kezdte, de aztán visszatért Zágrábba, hogy jogi diplomát szerezzen. A gimnáziumban Császár Ferenc volt a magyar nyelvtanára, aki erőteljesen támogatta őt. Tetszett az a vers, amelyet a fiatal Mažuranić Császár tiszteletére írt, és amely a következő sorral végződött: „Hajó az ember, tenger az élete, Császár”.

2004-től közel két évtizeden át a Zágrábi Egyetem Jogi Karának jogtörténeti tanszékét vezette. Miben látja a jogtörténet szerepét a 21. századi jogi oktatásban? Fontos egyáltalán a jogtörténet kutatása és oktatása?
Amikor a szemeszter első előadásán üdvözlöm a hallgatókat, gyakran hasonlítom a jogtörténetet a genetikához, amely feltárja az organizmusok felépítésének evolúciós kódjait, valamint az evolúciós pszichológiához, amely feltárja azokat az örökölt mintákat, amelyek tudat alatt irányítják viselkedésünket. Úgy vélem, hogy 

a jogtörténet a jogi tanulmányok általános bevezetése mellett segít megérteni az adott országra jellemző jog szellemét és az intézmények gyakorlati működését. 

Segít megérteni a jogi kultúra és a jogi gondolkodásmód kialakulását és lényegét, nemcsak a jogászok, hanem a szélesebb lakosság körében is.

Ezeket a mélyen gyökerező mintákat nem lehet egyik napról a másikra kialakítani vagy megváltoztatni, és egyszerű jogszabálymódosítással sem lehet őket manipulálni. Úgy vélem, mind Horvátországnak, mind Magyarországnak rengeteg múltbéli és mai tapasztalata van ebben a tekintetben. Gyakran eszembe jutnak Mirjan Damaška, a Zágrábi Egyetem és a Yale Egyetem világhírű büntetőeljárásjogi professzorának szavai, aki egy előadás során megjegyezte, hogy minél tapasztaltabbá válik, annál inkább úgy véli, hogy egy ország jogtörténetének ismerete fontosabb, mint a hatályos jogszabályok ismerete.

Miután nyugdíjba vonult a Jogtörténeti Tanszékről, tanítványai vették át a stafétát. Visszatekintve elégedett-e azzal a munkával, amelyet utódai oktatói és kutatói karrierjének elindítása kapcsán végzett?
Ez egy összetett kérdés, és a válasz egy részét talán a fiatalabb kollégáimnak és a szélesebb tudományos közösségnek kellene megfogalmaznia. Szubjektív szempontból azonban nagyon elégedett, sőt büszke is vagyok arra a munkára, amelyeket a tanszéken elvégeztünk, beleértve a fiatalabb kollégáim mentorálását is. Mindig is fontosnak tartottam, hogy átadjam nekik a tudásomat: az elsődleges forrásokból való kutatás fontosságát, az elméleti és multidiszciplináris elemzés értékét, valamint a komparatív megközelítés és a nemzetközi együttműködés szükségességét. Úgy vélem, hogy ők magukévá tették ezt az alapvető keretrendszert, és hogy a tanszék egészében véve megőrizte kiemelkedő jelenlétét a horvát kutatások között. De persze ez is csak a szubjektív véleményem. Természetesen ezek a fiatalabb kollégák már régóta nem „fiatalok”; ma már érett tudósok, saját, megalapozott kutatási identitással.

Az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Magyar Jogtörténeti Tanszékével kiemelkedően jól működő, talán kimondhatjuk, hogy baráti együttműködés alakult ki az elmúlt több mint egy évtizedben. Hogyan emlékszik a kezdetekre, és miért volt fontos Önnek ez a kapcsolat?
Nagyon örülök az ELTE-vel való együttműködésnek az első látogatásomtól a mai napig. Ez nem csupán szakmailag sikeres partnerség volt, hanem a kezdetektől fogva rendkívül baráti kapcsolat is. Az Önök karára tett látogatásom az egyik első külföldi kutatóutam volt, egyfajta „felderítő” küldetés abban az időben, amikor a nemzetközi mobilitás még messze nem volt olyan elterjedt, mint manapság. 

Motivált a magyar dimenzió tagadhatatlan fontossága a horvát jogtörténet megértése szempontjából, valamint a nemzetközi együttműködés szükségességébe vetett szilárd hitem.

Első vendéglátóm Révész T. Mihály professzor, elsődleges kapcsolattartóm pedig Rácz Lajos professzor voltak; mindketten nyitott szívvel fogadtak és támogatták a hosszú távú partnerség gondolatát. Az első látogatásom nyomán az azt követő években két másik kutatási projektem keretében alkalmanként Budapesten tartózkodtam. Az egyik ilyen látogatás során találkoztam Máthé Gábor professzorral, aki kezdeményezte egy budapesti közös kiadvány megjelentetését, amely a két tanszék oktatóinak munkáit gyűjtötte össze. A legjelentősebb azonban Mezey Barna professzor, rektor kezdeményezése és támogatása volt, amelynek célja együttműködésünk további bővítése volt. Ekkor csatlakozott hozzánk Ön is, és a zágrábi tanszékem fiatalabb kollégái, a többi pedig már egy sikertörténet, amely azóta stabil intézményi alapokra épült. Különösen büszke vagyok arra, hogy néhány évvel ezelőtt kiterjesztettük az programot egy háromoldalú Budapest-Bécs-Zágráb együttműködésre.

Bár ezt az interjút az ELTE díszdoktori címe kapcsán készítem Önnel, mégis ki kell emelni, hogy nem csak a mi karunkkal, hanem több magyar egyetem jogi karával is kiváló kapcsolatot ápol. Ráadásul díszdoktori előadása a 1868-as horvát-magyar kiegyezéssel fog foglalkozni, így a két tényt összekötve kérdezném, hogyan látja a horvát-magyar viszonyt a múltban és manapság?
Válaszomban természetesen igyekszem a lehető legnagyobb mértékben elkerülni a szigorúan politikai vagy „olajjal kapcsolatos” kérdéseket (nevet). Úgy vélem, széles körben elfogadott tény, hogy a magyar–horvát kapcsolatok – a középkori Horvát Királyság összeomlásától egészen a 19. századi modern nemzetépítési időszakig – rendkívül egymást kiegészítő jellegűek és barátiak voltak, komolyabb zavarok nélkül. Bár ez a felfogás elsősorban az elitek történelmére vonatkozik, mégis visszhangzik az általános tapasztalatokban, mivel 

a konfliktusok és válságok helyett az akkoriban lehetséges lehető legstabilabb környezetet biztosította az egész lakosság számára. 

A 19. században, a nemzetépítés korszakában két egymást átfedő folyamat ütközött össze, ami jelentős vitákat váltott ki. Ugyanakkor ez a modern horvát kultúra és kormányzás számára alapvető intézményi stabilitás és növekedés ideje is volt, bár ez utóbbi csak korlátozott mértékben nyilvánult meg. Budapesti látogatásaim során különösen az tűnt fel számomra, hogy Magyarországon sokkal erőteljesebb és konkrétabb figyelem irányul Josip Jelačić bánra, mint Horvátországban. Úgy vélem, ez összefüggésben állhat a korábban említett történelmi tapasztalatok sokféleségével Horvátországban, ahol az 1848-as horvát–magyar konfliktust nemhogy Isztriában, de még Dalmáciában sem érezték közvetlenül, nem került be az általános horvát tapasztalatba. Míg Jelačić bán kétségkívül a horvát ellenállás fontos nemzeti szimbóluma, azt mondanám, hogy Horvátországban ez inkább általános szinten maradt, mintsem kifejezetten Magyarország felé irányult volna. Az 1990-ben Zágráb főterén felállított szobrának helyreállítása, valamint annak irányának megváltoztatása (amely már nem mutat szimbolikusan Magyarország felé) általános elismerést váltott ki a horvát közvéleményben.

A mai idők tekintetében úgy gondolom, hogy Magyarországot elsősorban olyan országként érzékelik, amely teljes mértékben és őszintén támogatta Horvátországot a függetlenség felé vezető útján, mind egymást követő kormányai, mind pedig népe őszinte szolidaritása révén. Az ilyen emlékeket nem könnyű elfelejteni. Nem hiszem, hogy az alkalmi problémák komolyan alááshatják ezt a kölcsönös tiszteletet. Amikor külföldön ezekről a kérdésekről kérdeznek, a magyar–horvát kapcsolatokat mindig egy igazán sikeres és baráti történetként írom le. Talán a mi egyetemi együttműködésünk is játszott egy kis szerepet ebben.