Hogyan válhatnak évezredes vándormotívumok a modern kor emberének lelki kapaszkodóivá, és miként öröklődik át a mesei tudás a digitális kor pedagógiájába? Ezekről a kérdésekről szólt az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar nemzetközi konferenciasorozatának harmadik eseménye. A tanácskozás megerősítette, hogy a mese nem csupán a múlt emléke, hanem a jövő pedagógiájának elengedhetetlen eszköze, amely képes átívelni a technológiai és társadalmi szakadékokon.

A mese mint kultúraközvetítés alcímet viselő tudományos tanácskozás workshopokkal vette kezdetét, amelyek a folklórműfajok élő, gyakorlati továbbadására helyezték a hangsúlyt. Az ünnepélyes megnyitón Pölcz Ádám, az ELTE TÓK egyetemi docense, a konferencia szervezője, valamint Lehmann Miklós tudományos és nemzetközi ügyekért felelős dékánhelyettes köszöntötték a résztvevőket, hangsúlyozva elkötelezettségüket a gyermekkultúra tudományos igényű vizsgálata és az irodalomértés elmélyítése mellett.

A nyitóünnepség műsorát Mátyus Kinga végzős óvodapedagógus hallgató citerajátéka, illetve Cseke-Marosi Eszter gyermekkultúra szakos alumnus meseelőadása (borítóképünkön) színesítette, akit Jávor Péter tanító szakos hallgató kísért hangszeren.

A Tanító- és Óvóképző Kar több évtizede foglalkozik a mesék oktatásban és kultúrában betöltött szerepével, mivel a csecsemő- és kisgyermeknevelő, az óvodapedagógus, valamint a tanító szakos hallgatók képzésében elengedhetetlen a folklórműfajok elméleti és gyakorlati ismerete. A folyamat 2008-ban indult a Népek meséi sorozattal, majd az országos mesemondó versenyekkel, végül 2018-ban és 2020-ban a nemzetközi konferenciák sorával vált teljessé.

„Az ezerarcú mese – narratívák a (nép)mese hasznáról” című plenáris előadásában Sándor Ildikó, a Magyar Táncművészeti Egyetem docense az élőszavas mesemondás irányzatait tárta fel, rávilágítva a műfaj történeti folytonosságának kihívásaira és a hagyomány átörökítésének nehézségeire is. A néprajzkutató szerint az élőszavas mesemondás hagyománya szinte teljesen megszakadt, így a gyakorlóknak újra kellett tanulniuk a folklór e fontos műfaját. Szerinte a mese fogalmán rendkívül sokrétű jelenséget értünk, a diskurzusok mélyén mégis egyértelműen ugyanaz a közös fogalmi mag jelenik meg. Az előadás zárásaként felvázolta azokat a tudományos és szakmai párbeszédeket, amelyek mentén a társtudományoknak érdemes tovább gondolkodniuk a műfaj helyéről a jelenkori kultúrában.

Petres Csizmadia Gabriella, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem habilitált egyetemi docense az irodalomtudomány felől közelített a témához „Az irodalmi mese poétikája” című plenáris előadásában. Az előadó szerint a mese egyfajta gyűjtőfogalom, amely alá a népmese és a műmese egyaránt betartozik; e két nagy csoport pedig nem alá-fölé rendelt viszonyban áll, hanem folyamatosan és termékenyen hat egymásra.

Az írott mesék világát elemezve kiemelte: a gyerekirodalomban az alkotásoknak egyszerre kell megszólítaniuk a gyermek befogadót és a felnőtt olvasót. Míg az irodalmi mesékre számos ponton érvényesek a népmesei sajátosságok, az írott hagyomány speciális jegyeket is hordozhat. Vélekedése szerint a meséről való hatékony kommunikáció feltétele a diskurzus szűkítése és a vizsgált horizont pontos kijelölése, ugyanis kizárólag a precíz jelzők használatával és a konkrét poétikai vonások megfogalmazásával válhat érthetővé a mesevilág ezerarcú jelentésrétege.

A kétnapos konferencia csaknem 300 résztvevőjének összesen 60 programot kínált, a magyar, angol és német nyelvű szekciókra Szlovákiából, Ausztriából, Szerbiából és Üzbegisztánból is érkeztek előadók. A párhuzamosan futó panelekben a kutatók felvázolták a modern gyermekkultúra típusait aszerint, hogy a mesei tartalom hogyan jut el a közlőtől a befogadóig. Az előadók szerint a kultúraközvetítés folyamatát ma már a technológiai eszközök mellett a tudatos pedagógiai mediáció hajtja előre.

A konferencián elhangzott előadások írásos változatai várhatóan 2027-ben a Gyermeknevelés Online Tudományos Folyóiratban jelennek meg.