Az ELTE és az alkotók az 1956-os forradalom 70. évfordulójára készülve a YouTube-on tették közzé a bölcsészkar történészeinek 56-os visszaemlékezéseit bemutató Eötvenhat című, 2005-ben készült dokumentumfilmet. Nagy Ernő rendezővel, az ELTE alumnusával a film születésének körülményeiről, a dokumentaristák ars poeticájáról és az ELTE szellemi-szakmai közössége nyújtotta inspirációról beszélgettünk.

1985-ben az ELTE Videóstúdió az egyetem fennállásának 350. évfordulójára készítette el a Historia est magistra vitae című dokumentumfilmet, amelyben a bölcsészkar történészeinek 56-os visszaemlékezései is szerepeltek volna. A kényesnek számító részletek azonban az akkori egyetemvezetés óvatossága miatt végül a fiókba kerültek, hogy aztán húsz évvel később, a forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára készülve bukkanjanak fel újra.

Nagy Ernő 2005-ben készített Eötvenhat című dokumentumfilmjében Borzsák István, Kelemen Elemér, Román Károly, Szabad György, Szakáts Sándor és Varga János idézik fel a Bölcsészettudományi Kar hallgatóinak és oktatóinak szerepét a forradalom kirobbanásában és az azt megelőző folyamatokban, megszólalásaik pedig az archív felvételekkel, Hanák Péter, Sinkovits István és Szabó Miklós 1985-ös visszaemlékezéseivel keveredve rajzolnak teljesebb képet az 56-os eseményekről.

2005-ben a közelgő évfordulón kívül volt valami különös oka annak, hogy pont ezt a témakört választották?
A közvetlen előzménye az volt, hogy előtte már több tudománytörténeti filmet készítettünk az ELTE-n, például az Ásványtárról Weiszburg Tamással Ásványok és emberek címmel, aztán a matematika történetéről az Egyelemű halmazt. Így adta magát a folytatás...

...nehogy a bölcsészek zokon vegyék, hogy csak a természettudományokkal foglalkoznak?
Pontosan, hiszen az ELTE Videóstúdió akkoriban a TTK-n működött. A nem annyira közvetlen előzményhez vissza kell mennünk 1985-be. A stúdió alapítója és vezetője, Péterffy András akkor forgatta a Historia est magistra vitae-t. Már akkor voltak próbálkozások, hogy a filmbe bekerüljenek a bölcsészkar történészeinek 56-os visszaemlékezései, csakhogy az akkori egyetemvezetés óvatosságból – ne feledjük, négy évvel a rendszerváltás előtt vagyunk – nem engedte, hogy ezek a részek bekerüljenek. András azonban megőrizte a felvételeket, és amikor 2005-ben támogatást nyertünk a Magyar Történelmi Film Alapítványnak az ötvenedik évforduló alkalmából meghirdetett pályázatán, adta magát, hogy a filmhez felhasználjuk az 1985-ös felvételeket is.

Mi volt az alapkoncepció?
Egyrészt egymás mellé akartuk állítani a rendszerváltás előtti és utáni nézőpontokat ugyanarról a történetről, másrészt kíváncsiak voltunk, milyen az, amikor a hóhért akasztják, vagyis amikor a megszólalóknak történész professzorként olyan eseményeket kell felidézniük, amelyekben maguk is személyesen részt vettek. Az sem volt utolsó szempont, hogy árnyaljuk a történelmi képet, hiszen az írások legtöbbször csak a Műegyetemet emlegetik 56-tal kapcsolatban, pedig az akkori budapesti eseményekben meghatározó volt az ELTE BTK szerepe is. 

A Piarista közből, a Petőfi szobor elől indult a bölcsészkar felvonulása. A filmünkben szépen megjelenik, hogyan szervezték a menetet, hogyan álltak az oktatók a menet élére, hogyan próbálták valahogy mégiscsak mederben tartani az eseményeket, hogyan találták ki például az „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég, ruszkik haza!”-szólamot, hogyan cipelték a Margit-hídon az elhíresült molinót, amelyre valaki hibásan, hosszú ó-val írta fel Eötvös Loránd nevét, de az is, hogy a különböző szereplők hogyan emlékeznek vissza I. Tóth Zoltán dékán tragikus halálára. De nem spoilerezek tovább, a film jobban mesél nálam.

Húsz évvel a bemutató után hogyan tekint vissza az akkori munkájára?
Ma is vállalható, és ami még fontosabb, hiteles. Rengeteg apró részletet szándékosan benne hagytunk a filmben, amelyek hitelessé teszik az elmesélt történetet. Amikor Szabad György elmeséli, hogy átmentek a Bem szobor után a Parlament elé, megemlíti, hogy volt közben egy futó zápor, nedves lett az arca. Ilyen apró, érzékszervi részletekre csak az emlékszik, aki valóban átélte az eseményeket.

Sokszor hajlamosak vagyunk a mai tudásunkkal tekinteni a történelmi eseményekre, holott az ember a történelmi pillanatokban gyakran úgy lesz forradalmár, hogy egyszerűen lelép a járdáról és beáll a vonuló tömegbe. Nagyon fontosnak tartom ezeket a filmeket a történelmi emlékezet megteremtése miatt is, hiszen azt nem a politika teremti, maximum minden korszakban odaáll március 15. vagy október 23. mellé, és elkezd vele fotózkodni. A film ezzel szemben talán segíthet konszenzusos képet formálni a történelmi eseményeinkről. 

Bár az ELTE akkori videós szakát már 1998-ban elvégezte, később a stúdió munkatársaként, illetve oktatóként még hosszú évekig kötődött az egyetemhez. Miért marad valaki filmesként ilyen hosszan az alma matere közelében?
Egyrészt a rendelkezésre álló professzionális stúdióeszközök miatt, hiszen ma már egy laptopon vagy mobiltelefonon is lehet filmet vágni, de akkoriban ez a technológia nem állt minden sarkon rendelkezésre. Másrészt mindig kell egy műhely, és ezúttal nem a falakra meg a stúdióeszközökre gondolok, hanem az ELTE nyújtotta szakmai és szellemi közegre, ahol lehet az ötletekkel, elméletekkel ping-pongozni, szervát adni egy kollegának, figyelve, hogy az vissza tudja-e pörgetni. Itt kell megemlíteni azt is, hogy a film társas műfaj, a videostúdióban Szabó-Sóki László, Maros Gábor és Péterffy András hihetetlen inspiráló közeget teremtett, ami a mai napig elkísér.

Az ELTE videós képzése akkoriban óriási lehetőségnek számított, hiszen filmezést azon kívül csak a Filmművészeti Egyetemen lehetett tanulni, egy elefántcsonttoronyban, egy zárt enklávéban, ahová szinte lehetetlen volt bejutni. Az ELTE-n viszont az ember olyan oktatókkal találkozhatott, mint Peternák Miklós, Szilágyi Erzsébet, Kurucz Sándor vagy maga Péterffy András, akik hihetetlenül kinyitották a látásmódját.

Van valamilyen ars poeticája, amit mindenképp átadna a fiatal filmeseknek?
François Truffaut újhullámos filmjében, a Jules és Jim-ben hangzik el egy párbeszédben a „Mi legyek?” kérdés, amire az a válasz, hogy kíváncsi. A kíváncsiság egy nagyon fontos mozgatórugó. Amikor a kíváncsi ember valóban a dolgok mélyére ás, a legtöbbször kiderül, hogy az előfeltevése hiányos vagy egyenesen téves volt. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a találtak alapján képes legyen újragondolni akár az egész koncepcióját. Legyenek valóban kíváncsiak, legyenek képesek elmélyedni a kutatott témában, hagyjanak fel a multitasking istenítésével, ne engedjenek az internet kínálta új és gyors impulzusok állandó csábításának, a fear-of-missing-out diktálta folyamatos kattintgatásnak.

Az ember azt gondolná, hogy ha ránéz valamire, azt már valóban látta is, de ennek az útnak a nézés csak az első fázisa. Ha valaki ügyes és sokat tanul, akkor elkezd látni, tehát magában meg tudja fogalmazni, szöveggé tudja formálni azt, amit látott. És ha nagyon sokat gyakorolja ezt az egészet, akkor lehet, hogy át tud lépni a láttató irányba, amikor már másnak át is tudja adni a tapasztaltakat.

Végül nagyon fontosnak tartom a hordozó viszonyát a hordozotthoz, esetünkben a mozgókép mint kommunikációs csatorna viszonyát az általa közvetített tartalomhoz, vagyis a témához, a szereplőkhöz. Van egyfajta viszony a kettő között, egy módszertan, amely mentén a tartalom a film formátumában rögzül, és ebben a viszonyban olyan „apróságok” is benne vannak, mint például az etika. Mert egyébként az emberek mozgóképre kerülnek a metró biztonsági kameráján is, valamilyen rejtélyes oknál fogva azt mégsem nevezzük filmnek.