Nagymamám testvére, Bandi bácsi a salgótarjáni sortűz során megsebesült, majd nagyapám, aki a helyszín közelében volt, a saját nadrágjának övével szorította le Bandi bácsi sebesülését a kezén. Ezzel mondhatni megmentette az életét, hiszen, ha ez nem történik meg, Bandi bácsi vérveszteségben meghal. Nagymamám és nagyapám tulajdonképpen ennek az eseménynek a hatására ismerték meg egymást és házasodtak össze 1958-ban. A történetet édesapámtól hallottam sokszor.

Megboldogult nagymamámnak örökre megmaradt 1956. Nagymamám még csak kisiskolás volt ilyenkor. Éppen kenyérért állt sorba, mikor az orosz csapatok tankjai átvonultak Ecseren Budapest felé. Az egyik tank legénysége saját szórakoztatására a tank ágyúcsövét ráirányította a fegyvertelen, kenyérért sorba álló civilekre, akik természetesen halálra rémültek. Nagymamámnak ez örökre megmaradt, milyen szinten megijedt, és azt hitte, nem fog soha többet hazamenni. 

A nagyapám mesélte, hogy az 1956-os zavargások utóhatásaként a helyi, nógrádkövesdi tanácselnököt teknő alá kellett bújtatni a falu dühödt lakói elől.

Egy rokonom visszaemlékezése (aki 1956-ban 23 éves volt): „A Sütőporgyári periódus alatt éltem át 1956-ot. Ebben a kis gyárban semmilyen forradalmi hangulat nem érződött. Fogalmunk se volt, mi érlelődik. Azon a bizonyos október 23-i napon egy kultúrelőadásra készülő tánckari próbán vettem részt, több gyári lánnyal együtt, valahol házon kívül. Egy kis furgonszerű teherautóval voltunk, és visszafelé nem volt kedvünk azonnal hazamenni. Azt javasolta a gépkocsi vezetője, hogy menjünk el előbb a Hősök terére. Úgy hallotta, hogy a Sztálin-szobornál készül valami. Mire odaértünk késő délután, rengeteg ember nyüzsgött a téren és éppen Sztálin elvtárs szobrát szerették volna ledönteni. Úgy egyben nem ment. Kitalálták, hogy lángvágóval elvágják a szobrot, a csizmája felett. Mi mindaddig néztük a jelenetet, amíg egy férfi el nem akarta vinni a furgont. Drótkötelet akartak hozni vele a szobor csizma feletti részének lehúzásához. Nekem közben sikerült két babérlevelet leszednem a szobor alatti posztamensen lógó babérkoszorúból. Később ezeket hazavittem. Édesanyám félelmében feltehetően kidobta. Természetesen ahogy lehetett otthagytuk a teret és egy jó tipp alapján elgurultunk a Rádióhoz. Amikor közeledtünk már lövöldözés hallatszott. Szerencsénkre a Bródy Sándor utcába már nem lehetett járművel bejutni. A gyárba visszatérve már teljesen kiborulva várt ránk az igazgató és a teljes vezetőség. Azt vélték meglógtunk az autóval.” 
„Arról, hogy megfigyeltek bennünket 1956-ban győződhettem meg. 1956 októberében a Sütőporgyárban, a személyi anyagokat tartalmazó széfet szétverték. A benne tárolt dossziékat az egyik iroda padlójára borították. A saját anyagát mindenki vihette, ha akarta. Az én anyagomban volt egy jelentés (egyébként sok jelentés volt), miszerint én teljesen klerikus beállítottságú vagyok, rendszeresen látogatom a Ferenciek téri templomot.” (megjegyzés: csak azért látogatta, mert ott találkozgatott egy barátnőjével; meleg volt, ingyenes, csendes: "(...)Volt még egy rendszeresen igénybe vett találkozási helyünk, a Ferenciek terén lévő katolikus templom. A templomok ajtaja akkor még egész nap nyitva volt. Egyik csendes kápolnájába behúzódva nyugodtan beszélgethettünk.") "Egy másik nyalánkság a jelentések közül a Békéscsabai Pártbizottságtól. Szerintük elképzelhetetlen, hogy én őszinte híve lennék a szocializmus építésének, mert Édesanyám bárónő! A megfigyelő szemek végigkísérték egész pályafutásomat. (...) Egy régi Kolléganőm, haláláig barátnőm elmondta, hogy őt akarták beszervezni az én megfigyelésemre, de természetesen nem vállalta."
„(...) számtalan helyen lehetett letakart, mésszel leöntött holttesteket látni. A Rákóczi tér füves parkjában hevenyészett sírokon, fakeresztek jelezték az eltemetett áldozatokat.”

 

Egy másik rokonom visszaemlékezése (aki 22 éves volt ekkor): "Az [veszprémi] egyetemi hallgatók lelkesen támogatták a forradalmi eseményeket. Néhányan a nyomdában tartózkodtak és röplapokat sokszorosítottak, amikor az oroszok bejöttek. Össze akarták szedni őket és akkor a rektor megjelent teljes díszben, talárban, nagy díszlánccal, tolmáccsal és kikérte magának, hogy az egyetem polgárait lefogják. Majd ő, a rektor szab ki szigorú büntetést. Az orosz katonák eltávoztak, a rektor folytatta a gyerekek felé: "Futás, amerre láttok, elbújni és hazamenni, mielőtt visszajönnek!" Azért 1-2 teherautónyi diákot összeszedtek és elvittek, de csak Ukrajnáig vitték őket, hamarosan hazakerültek."

Nagymamám, Miskey Ferencné az ELTE Jogi Továbbképző Intézet gazdasági vezetője volt évtizedekig. Amikor még élt, sokszor mesélt nekem 1956-os emlékeiről. Én ezeket az emlékeket lejegyeztem, és nagy becsben őrzöm. Nem hosszú, de őszinte és szívbemarkoló, hogy egy akkor 7 éves gyerek hogyan élte meg a történteket: 

Miskey Ferencné emléke 1956

Az alábbiakban szeretném benyújtani beadandó feladatomat, amely egy rendkívül személyes és fájdalmas, ám az emberi oldalát is mélyen megmutató történelmi dokumentum. A csatolt szöveget nagynéném írta és mondta el nekem, megőrizve az 1956-os forradalom budapesti eseményeinek hiteles, családi emlékeken alapuló krónikáját.

Magam is a XII. kerületben születtem, nőttem fel, és a mai napig itt élek Budaörsön, a XII. kerület közelében. Édesanyám abban a házban lakik a Hegyvidéken, amelyet nagypapám épített a Kissvábhegyen. Az építkezés idején ez a terület még a belváros határán kívül esett – a János Kórház jelentette a határt, azon túl pedig már vidéknek számított. A családi történelem a fizikai környezetünkben is mély nyomot hagyott: a ház körüli ősgesztenyék a mai napig ugyan nem az 56-os forradalom, de a második világháború jegyeit mélyen és büszkén viselik.

Nagyapám, dr. Vajna Ede – aki a főváros főjegyzője volt – és dédapám is a Kerepesi temetőben (Fiumei úti sírkert) nyugszik, ahová örök nyughelyet kaptak. Az emlékezést mélyen tiszteletben tartva, a Székesfőváros által egykor a tiszteletükre ajándékozott fekete gránit síremléken szintén ott viselik a harcok során becsapódott repeszdarabok nyomait.

Végtelenül hálás vagyok a Jóistennek azért, hogy ilyen gyökerekkel, rokonokkal és családtagokkal áldott meg, és hogy e múlt egy része a mai napig velünk él. Köszönöm szépen a lehetőséget ennek a beadandónak a benyújtására, hiszen a feldolgozása újra és újra közelebb hozott a családi gyökereimhez és kapcsolataimhoz.

Fogadják szeretettel és tisztelettel ezt a munkát.

Kiegészítésként csatolom a többi rokonommal készült „interjúkat” és az általuk megélt emlékeiket, mindezt a női generációk – kislányok, fiatalok és felnőtt nők – szemszögén keresztül.
Mindenki a saját hangján, a maga nézőpontjából mesél, éppen ez a személyesség, a kisebb töredékességek és az évtizedek távolából felidézett részletek adják meg nekik az igazi családi és történelmi értéket. A lejegyzett visszaemlékezések teljes mértékben hitelesek, és a rögzített szövegekben semmilyen formában nem alkalmaztam mesterséges intelligenciát vagy utólagos módosítást.
A történetek forrásai a családom tagjai, valamint egy családunkhoz évtizedek óta szorosan kötődő személy:

Mária: édesanyám nővére, anyai nagynéném

Írisz: édesapám elsőfokú unokatestvére, nagy-unokanővérem

Jutka: Írisz nővére, szintén az apai rokoni ágról

Lilla: édesanyám elsőfokú unokatestvére apai-nagyapai ágról, unokanővérem (az angliai Wickfordban él)

Ágnes: nem vér szerinti rokon, hanem családunk közeli barátja és több évtizedes szomszéd a XII. kerületben
Mindannyiuk személyes emlékei közvetlenül tőlük jutottak el hozzám. A történetek jól szemléltetik a gyermekek és fiatalok félelmét, a rádió köré gyűlő családokat, a tankok vonulását, az élelmiszerért való sorban állást, a lövöldözéseket, a rombolást, a menekülés lehetőségét vagy elutasítását, az iskolai élet megszakadását és újrakezdését, valamint azt, hogyan maradtak élők ezek az élmények a családi emlékezetben.

Mária visszaemlékezése

Írisz, Jutka, Lilla és Ágnes visszaemlékezése

Nagyapám, dr. Vajna Ede – Budapest, Székesfőváros főjegyzője volt – és dédapám id. dr. Vajna Ede is a Kerepesi temetőben (Fiumei úti sírkert) nyugszik. Számomra külön jelentőséggel bír, hogy a Székesfőváros által egykor a tiszteletükre ajándékozott fekete gránit síremlék a harcok során becsapódott repeszdarabok nyomait is őrzi.
Bár a sok fájdalmas emlék felidézése megindító volt, mérhetetlenül boldoggá tette a családomat, hogy elmondhatták a történetüket. Bízom benne, hogy ez az anyag rávilágít MINDENKIT, hogy a lemenőként aposztrofált mégis oly fáradhatatlanul értünk küzdő és óvó generáció mennyi mindent tett és tesz értünk, és arra, mennyire fontos figyelni és vigyázni rájuk, amíg csak lehet.

Üdvözlettel,

Hetes Gyopár Vilja

Nagymamám édesapja, azaz a dédapám története. Én nem ismertem már őt, csupán Mamám mesélt mindig róla. A Somogy megyei Bolhó községében történt mindez. A családomnak nagy földjei, állatai, eszközei voltak, jómódban, tisztességesen éltek, az emberek szerették őket – majd a TSZ szinte mindent elvett tőlük. Petrovics Papa nagy hangadó volt Bolhón ez ellen, gyűlölte látni, ahogyan nyomorognak az emberek. Mikor jöttek a hírek '56-ról, Ő vezette bátran a bolhói felkelést, ami véresen le lett verve. Egész télen a kukoricásban bújkált a legközelebbi barátaival, a község népe felváltva, óvatosan vitt nekik élelmet, meleg ruhát. Dédmamám és Nagymamám nem látták őt egész télen, nem is tudtak róla, mert nem érintkeztek inkább senkivel, tudták, hogy meg vannak figyelve. Tavasszal elkapták őket, a két barátját másnap a főtéren kegyelmet nem ismerve felakasztották. Petrovics Papa csupán úgy menekült meg, hogy az akkori csendőrkapitány volt a legjobb ivós-barátja Bolhó kocsmájából. Neki köszönheti az életét, hogy hazamehetett, így Mamám elmondhatta nekem, így a története tovább él. 

Nagypapám, dr. Rigler András emlékei, aki a forradalom kitörésekor 12 éves volt:

„A forradalmi eseményekről sokszor meséltem a családban, és azt a rövid naplót, amit az utcai harcok kitörésekor kezdtem el írni, sokéves »bújtatott« álmából illusztrációképpen elővettem. Ezzel az írással szeretném az emlékeimet újra felidézni.”

Dr. Rigler András '56-os Naplója

1956. november 10-én születtem. Semmit nem tudok arról, hogy a születésemet hogyan várták a szüleim. Nincsenek történetek, fotók édesanyám várandós hónapjaiból. Annyit tudok, hogy a Bimbó út 11/a szám alatti, szuterénlakásban laktak már, amikor úgy döntöttek 1956. október végén, vagy november elején, hogy ideje gyalog elmenni a János Kórházba, hogy édesanyám megszüljön. Azt tudni vélem, hogy akkor már a Magyar Állami Operaház színpadján is jártam – ahogy manapság mondják: pocaklakóként. Akkoriban Wagner-operákat adtak elő. Édesanyám a kórusban énekelt, és járt korrepetálásra Komáromi Pálhoz, aki a háború végén egy háromtagú direktórium tagjaként vezette az Operaházat. Ebből a korepetálásból nem lett szólista karrier, mert édesanyám nagyon drukkos volt. Sok évvel később egy-egy kis szólót kapott Friedrich von Flotow Márta c. operájában, és egy-egy előadás előtt napokig tartó feszültség volt körülötte, ahogy azt a kétmondatnyi kis szólót otthon gyakorolta. Azt, hogy ezt a drukkot első magzati emlékeim között tudhatom, abból következtettem ki, hogy a mai napig, ha szoprán énekesnő produkcióját hallgatom és megérzem a lámpalázat, a feszültséget, képtelen vagyok átadni magamat a zenei élménynek. Ilyenkor mintha a partitúrában az allegretto helyett az állna, hogy „idegileg”. 

Az Operaház archívumában az olvasható, hogy az énekkari tagság kezdete nem ismert, de 1958-ban már tag volt. Így tehát marad családi legenda, hogy az 1952-es házasságkötés utáni kőbányai tanítónői állásból mikor került a Magyar Állami Operaházhoz. 

Elindultunk tehát négyen: én anyám szíve alatt, anyám és apám, valamint egy kis szürke bőrönd. Utóbbival gyerekkoromban találkoztam, és a történetét – hogy ezen az úton szüleimmel volt – sokszor hallottam. Arról, hogy mi mindennek kellett elférnie abban a kis bőröndben – a szó átvitt értelmében kisebb regényt lehetne – írni. 

Az akkor Mártírok útján a Széna tér felé indultunk, ami azokban a napokban nem volt veszélytelen. Olvasgatva a történeti feldolgozásokat, leírásokat, azt hiszem, pont két harci cselekményes időszak között lehettünk. A harcok második fellángolása előtt, október végén sok érdeklődő érkezett a Széna térre, és a Széna téri csoport azokban a napokban újra megszervezte magát. 

Ahogyan a metróépítkezés felvonulási épületei felé közeledtünk – a családi legenda szerint – anyám látta, hogy sor áll az utcán. Megkérdezte apámat, hogy beálljanak-e, hátha osztanak valamit. A legenda szerint apám azt válaszolta, hogy nem állunk be, mert itt kézigránátot osztanak.

A János Kórház

Az akkor Moszkva tértől jó pár villamosmegálló a János Kórház. Akkor gyalog kellett megtennünk – már amennyiben rám nézve gyaloglásról szó lehet. 

Az alábbi webhelyen érdekes képet találtam:

https://maimanohaz.blog.hu/2014/10/23/michael_rougier_budapest_1956_oktober_life_magazin

A fenti webhelyen olvasom: „A harmincegy éves Michael Rougier 1956 októberében Magyarországra utazott és a forradalom idején dokumentálta a budapesti mindennapokat. Az ekkor készült képeiből a Life magazin 1956. november 12-én mutatott be egy válogatást.” Akár az egyik csecsemő én is lehetnék. Szervusz Budapest! 

Az AI szerint: A november 4-i szovjet invázió utáni napokban a János Kórház környékén (Diós-árok, Széna tér, Sziklakórház) rendkívül súlyos harcok folytak. A szülészeti osztály ekkor az ostromállapot miatt teljesen el volt zárva a külvilágtól. Az anyák és az újszülöttek védelmében a csecsemőágyakat a folyosókra vagy az alagsorba menekítették a belövések elől, a sötétség és a folyamatos életveszély miatt ekkor senki nem készített képeket. 

Amikor sok évvel később anyámat kérdeztem, félt-e, azt mondta, hogy nem. Meg is magyarázta: Annyira csak azt látta, csak azt fogta fel, hogy most neki az én születésemmel kell törődnie, hogy jószerével fel sem fogta, mi történik körülötte. Mondjuk, ezt a felvetés, hogy a Széna téren álljanak be a sorba, elég jól illusztrálja. 

Végül – valamikor még november 4-e előtt – be is értünk a kórházba. A családi emlékezet szerint az az orvos, akinek engem világra kellett volna segítenie, addigra elhagyta az országot – és bennünket anyámmal. Azt is emlegette anyám, hogy visszafelé apámnak már a kertek alatt más úton kellett mennie, mert közben lövöldözés kezdődött. Valamikor 2020 körül dobott fel a net egy képet a János Kórház szülészetéről, amint 1956-ban matracok voltak az ablakokban, hogy az ottlévőket védjék az üvegszilánkoktól. Születésem előtt öt nappal újultak ki a harcok, és a várandós anyáknak le kellett menniük az óvóhelyre. Anyám elmondása szerint egyik alkalommal egy frissen császározott édesanya a kisbabájával nem vállalkozott arra, hogy lefusson az óvóhelyre, és anyám ott maradt velük. Így hallgattam a szovjet tankok ágyúzását születésem előtt pár nappal. Az életem során volt, hogy félelmet akartak bennem kelteni. Mindig csodálkoztam rajtuk, és ha kellett, elmondtam ezt a történetet a frissen császározott édesanyáról, az ő csecsemőjéről és rólunk anyámmal – csak hogy állítsak kicsit a gyújtásukon. 

Végül és kezdetül elérkezett november 10-e. Anyám sokszor emlegette, hogy királynak kell lennem, mert ágyúszó jelezte a világra jövetelemet. Igaz, szovjet tankok ágyújáról volt szó, és azt is hozzátette, hogy a bantu négereknél kell királynak lennem – ma is aggódva figyelem Afrika országainak államformáját, eddig nem jött be.

A fényképezés nem volt tanácsos azokban a napokban. Így a családi albumba az első képek később kerültek rólam.

A napokban egy társasággal voltam a Pénzmúzeum épületének tetőteraszán. Ez az épület 1956-ban is itt állt.

Most ezt a képet tudtam készíteni arról a helyről, ahol az előzőekben leírt történetem egy része játszódott. Az egyik Mamut épület tövében van egy emlékmű.

A Fortepán honlapjáról egy akkori kép:

Leírás: Magyarország, Budapest I., Budapest II., Széna tér a Vérmező út és a Széll Kálmán (Moszkva) tér felé nézve. Év: 1956, Képszám: 129217 (Fortepan/Heinzely Béla)

Itt csak az 1956-os történetet írtam le, különös játéka a sorsnak, hogy gyakorló ügyvédként ezekre a helyekre hányszor, de hányszor vissza kellett térnem. A Varsányi Irán utcában lévő bíróságra, az azóta lebontott minisztériumi épületbe a Közbeszerzési Döntőbizottság tárgyalásaira. De ezek már más törtnetek.

Budapest, 2026. szeptember 23.

dr. Hargitai László

A budakeszi szomszédok mesélték. Apám hithű, puritán, utópista kommunista volt, az akkori Jugoszláviából emigrált Magyarországra, Zorán apjával és még sokakkal együtt, abban az időben, amikor Tito partizánból az „imperializmus láncos kutyájává” avanzsált. Katonaszökevényként hazájában, Jugoszláviában golyó általi halálra büntették. 1956 októberében is MSP tag volt, miközben egyetemista is egyúttal. Budakeszin is forrongott a helyzet. Én akkoriban 3 éves szép göndör hajú kicsi lány voltam.
Apám nagyon átlátta a helyzetet. Budakeszi forrongott, az utca tele volt emberekkel, rendőrökkel, katonákkal. De apám nagyon kíváncsi ember volt. Kiment az utcára körülnézni, mi is történik. Persze a rádió otthon folyamatosan sugározta a történteket, de Budakeszin élőben is látni akarta. Nyakába vette hát szép göndörhajú kislányát, zakója jobb zsebébe tette a diákigazolványát, bal zsebébe pedig a párttagkönyvét. Ezt így könnyű volt megjegyezni. Amikor a rendőrök igazoltatták, akkor a párttagkönyvét vette elő, amikor a felkelők állították meg, akkor megmutatta a diákigazolványát. Így nem esett bántódásunk és épségben hazaérkeztünk.

November 8-án Édesapámat lelőtték a szovjet csapatok Budapest utcáin.  Néhány hét múlva Édesanyámmal menekültünk Magyarországról, 3 unokatestvéremmel, nagynénéimmel és nagybátyjaimmal Ausztrián keresztül Bremerhavenbe, és onnan amerikai katonai hajón utaztunk az USA-ba. Mellékelten küldöm Anyu memoárját és néhány fényképet. 1973-ban visszatértem Budapestre és az ELTE BTK-n tanultam, végeztem, majd diplomáztam Magyar, Angol és Összehasonlító Nyelvészeti szakon. Ménesi úti kollégista voltam 1973-tól 1980-ig.

dr. Luks Nagy Zsuzsa

A visszaemlékezés ide kattintva letölthető.

Környezetem biztatására a 2010-es évek elején saját életem történéseiből leírtam néhány fejezetet, amelyből azután 2016-ban egy könyv is született „Levelek a túlvilágra” címmel. Ebben egy vaskos fejezet foglalkozik az 1956-os forradalom eseményeivel, ahogy én annak idején ezeket megéltem. Azért lett ebből egy viszonylag hosszú fejezet, mert az egyetemi társaim erre biztattak, ugyanis nagyon kevés írásos emlék született a Múzeum körúti Természettudományi Karon és a hozzá csatlakozó Rákóczi út 5. alatti diákszállón történtekről. Erre való tekintettel 2016-ban, az akkori 60 éves évforduló megünneplésére létesített emlékbizottság a könyvnek megjelenését pályázati úton anyagilag is támogatta. Úgy gondolom, ebben az anyagban fellelhetőek érdekes történetek, amelyek gazdagíthatják a forradalom emlékezetét. Ezért feltöltöm a könyv "Forradalom" című egész fejezetét. 

Nagyszüleim a Baross téren laktak, a fotón lévő repeszdarabot a lakásukban találták meg, mikor az óvóhelyről feljöttek, hatalmas károkat okoztak az orosz tankok. Az egész emeletet szinte teljesen megsemmisítette a felrobbant bomba.
Sokat meséltek 1956-os eseményekről, jelen voltak a Sztálin-szobor ledöntésénél is. Édesanyám 13 éves volt ekkor, a forradalom leverése után az iskolában fogalmazást írattak a tanulókkal, ő forradalmat írt ellenforradalom helyett, behívatták a nagyszüleimet, és felelősségre vonták őket ezért, az iskola hamar eltüntette a dolgozatot.
A naptár férjem családjáé volt, anyósom halála után került hozzánk a féltve őrzött kincs, 1956 emlékére elrakott zsebnaptár.

Vannak saját emlékeim, bármennyire is hihetetlennek tűnik, nem utólagos elmondásokból, hanem én ezekre a „képekre” valóban emlékszem, hiába 2 és fél éves voltam. A mezőkövesdi Tüdőkórház földszintjén volt a lakásunk, és az épület falánál valakik „ágyút” vagy géppuskát állítottak fel, hogy majd onnan lőnek, ha bejönnének a kórházhoz az oroszok. Eddig ezt még a szüleim elmondásából tudom, persze, de arra már emlékszem, hogy láttam azt a valamit, és hogy ha visszalőnek rá, akkor a lövedék a lakásunkba is behatolhatott volna, de volt egy sarok, ahová nem érhetett el, ezért nekem ott kellett maradnom abban a sarokban a kismacimmal. És arra is, hogy a tóparton állt egy kis házikó, nem tudom, mi lehetett, és valaki belülről a kéményébe lőtt, én apukám ölében voltam, hozzábújva a fehér munkaköpenyéhez és láttuk... ahogyan én piros „füstként” emlékszem, gondolom, szikrák szálltak a kéményből.

Apai nagypapám történetét osztom most meg. 1956-ban 17 évesen Nagykőrösön tanult, így ezen a településen érte '56 szele. A naplójából hivatkozott részletet osztotta meg velem. Szóban többször elmesélte az átélt tapasztalatait.

„Az 56-os események természetesen ide, Nagykőrösre is elérkeztek. Igazából október 24-én szereztünk tudomást a pesti eseményekről. Aznap délután a főtéren (a kollégium épülete is itt állt) nagy tömeg gyűlt össze, munkások, diákok és sokan mások. Szavalatok, beszédek hangzottak el, elénekeltük a Himnuszt, majd a tömeg rendezett sorokban elindult a pártbizottság épülete felé, demonstrálván együttérzésünket a fővárosi »felkelőkkel«. Mi képzősök a gimnazistákkal együtt vonultunk. A pártbizottság előtti térhez érve az épületből a tömegbe kilőttek. Sajnos egy velünk együtt vonuló negyedikes gimnazista lányt egy golyó el is talált, mentő kórházba vitte, de 3 nap múlva sérüléseibe belehalt. (Borzalmas élmény volt a számunkra!) Aztán a tömeg szétoszlott, mi is visszamentünk a kollégiumba, és az ablakokból néztük, hogy este traktorral és más eszközökkel megpróbálták a főtér közepén álló „szovjet hősi emlékművet” ledönteni, ami végül is késő éjszakára sikerült is. Másnap reggel arra ébredtünk, hogy a főtér közepén és egy oldalsó kisebb téren (a kollégium másik oldala erre nézett) egy-egy szovjet tank áll, ágyúcsövét a mi épületünk felé szegezve. Rövid idő múlva megjelent egy szovjet és egy magyar katonatiszt. Közölték velünk, hogy a tanítás egyelőre szünetel, de a kollégiumban kell maradnunk, és »ha valami rendbontás fog történni«, szétlövik a kollégiumot.
Néhány nap múlva volt a meghalt gimnazista lánytársunk temetése, amin – nem szervezetten, de – mi is részt vettünk. Az esemény alatt a temetőt magyar és szovjet katonák vették körül, őrizték, de a szertartás zavarmentesen zajlott le.”

Nem nagy történet, de nagyon derültünk, mikor mesélte: Nagypapám a BME-n tanult villamosmérnöknek, részt vett a „gyűlésen”, ahol megszületett a tüntetés ötlete. Elmondása szerint gyorsan eszkalálódtak a dolgok, mert eredetileg az volt a legnagyobb probléma, hogy borzasztó a kaja az egyetemi menzán.

Négy rövid, de jellemző történettel szeretnék hozzájárulni a közös emlékezethez.

Anyai nagypapám legidősebb bátyja akkoriban Budapesten élt, sofőr volt. A harcok ideje alatt élelmet szállított két társával, amikor Taksony határában szovjet katonák megállították, és társaival együtt különösebb ok nélkül lelőtték. Igazolványait édesanyja, a dédnagyanyám átlőve kapta vissza. Mindössze 26 éves volt. Özvegyen maradt felesége nem tudta egyedül felnevelni kisgyermeküket, ezért kénytelen volt állami gondozásba adni.

Apai nagymamám az események idején 11 éves volt, Budapest VI. kerületében, a Kiss János (ma Németh László) utcában lakott a család. A ház legtöbb lakója a harcok idején a pincébe költözött, azonban ő és a dédapám valamiért felmentek a lakásba. Ekkor belőttek az ablakon, a lövedék néhány centiméterre a nagymamámtól csapódott a falba. Elmondása szerint nagyon megijedt, egy életre nyomot hagyott benne az emlék. Ezt követően élete végéig tartott otthon egy tartós élelmiszerekből és egyéb nélkülözhetetlen dolgokból álló csomagot, arra az esetre, ha hirtelen menekülni kellene.

Anyai nagymamám 6 éves volt 1956-ban, Tatabányán élt a családjával, ahol szintén történtek harci események. Október 23-án éppen súlyos tüdőgyulladással feküdt. Az orvos egyetlenegyszer ment ki hozzá, injekciót adott neki, majd közölte a szüleivel, hogy nem mer többször átjönni a harcvonalon, vagy életben marad „magától” is a kislány, vagy nem.

Apai nagypapám unokatestvére és férje – fogadott nagyszüleim – huszonéves fiatalok voltak '56-ban, mindketten a Dunai Vasmű vegyészmérnökei. A férj alá még a Vasmű megnyitásakor beosztottak egy büntetésből odahelyezett „osztályidegent”, aki Horthy Miklós feleségének belső köréhez tartozott (a nevét sajnos nem tudjuk). A fiatal mérnök nem élt vissza a hatalmával, emberségesen és kedvesen bánt beosztottjával, aki az '56-os események alatt férjével együtt Svájcba emigrált. Hívták a fogadott nagyszüleimet is, és ígérték, hogy „örökbe fogadják”, mindenben segítik őket kint hálából, lakhatnak is náluk. Végül visszautasították a lehetőséget, a fogadott nagymamám elmondása szerint ez volt az egyetlen dolog, amit utólag igazán megbánt az életében. 

Megosztom Önökkel apai nagyapám, id. Turi Bálint visszaemlékezését arról, hogy neki milyen emléke van a 70 évvel ezelőtti eseményekről. Ő ekkor 16 éves tanuló volt, és Szőnyben lakott, ami ma Komárom városrésze, akkor azonban még külön közigazgatási egység volt.
„1945 októberét írtuk, a szőnyi vasútállomásról már hajnalban szokásosan öten vagy hatan indultunk Győrbe iskolába. A Munkaügyi Minisztérium 400. számú Iparitanuló Intézetében tanultunk. Ezen a napon a Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár tanműhelyébe mentünk gyakorlati-szakmai oktatásra reggel hat órára. Az állomáson a vasutas már mondta nekünk, hogy minek mentek, »Budapesten már lőnek«. A műhelybe érkezvén láttuk, hogy oktatónk a satupadon, a munkaasztalon állva beszélt, szónokolt, megalakult itt is a munkástanács. Mondták, hogy nem lesz oktatás, mindenki menjen haza, egy ideig biztos nem lesz tanítás. A győri ipartelepek vasútállomásra érve közölték velünk, hogy Budapest felé már nem is mennek a vonatok. Az állomás körül orosz katonák álltak  és harcjárműveiket faágakkal, gallyakkal álcázva várakoztak. Egy katona hozzám szólt, kérdezte, hogy a városban van-e már BUM-BUM, tehát, hogy lőnek-e már. Nem tehettünk mást, gyalog indultunk haza. Útközben egy lovaskocsira sikerült felkapaszkodnunk a kukoricakóró közé, igaz, csak egy darabon vitt el minket, mert Nagyszentjánosra ment. Komárom központjába érve láttuk, hogy nagy tömeg van az orosz emlékmű körül, próbálták a vörös csillagot lefeszíteni. Odaszóltak nekünk, hogy Szőnyben a Tanácsházán már sikerült leverni. Nem maradtunk itt, indultunk tovább. Ilyen kalandos út után érkeztem délután haza a szőnyi Vásártéren lévő házunkba.”

Édesapám mesélt az 1956-os eseményekről.
Mivel ő ekkor 10 éves volt, nagy kalandnak élte meg az eseményeket.
Abonyban éltek, 5. osztályos volt. Valószínűleg okt. 24-én kiabálás, hangzavar támadt az iskolában, majd nagyobb fiúk mentek be az osztályterembe, és megfordították a falon a címert...
... A főtéren ácsorgott, amikor Pestről érkezett teherautó, platóján fiatalokkal, akik sárga röpcédulákat szórtak szét. A cédulán a menekülő Rákosi és Sztálin képe volt, felirat valami olyasmi, hogy „Hiába is futsz, a sorsod elől nem tudsz elmenekülni.”
Másik alkalommal helikopterről szórtak szórólapokat a falu másik részén, ekkor látott életében először helikoptert. Ezekből a szórólapokból nem került hozzá egy sem.
...A Tanácsháza épületéből égő papírokat dobáltak ki az ablakon az emeletről...
... A főtéren a katolikus templom tetejére egy piros-fehér-zöld és egy aranyszínű (vatikáni) zászlót tűztek ki. Lyukas zászlót nem látott.
....Szintén a főtéren állt a második világháborús szovjet emlékmű. Ezt valamilyen járművel húzták, és sikerült felborítani, de nem tört szét, mert a belsejében vastag fémcső volt. Szaladtak az emberek a  közelben lévő vasboltba fűrészért, hogy elfűrészeljék…

Aztán egyik nap orosz tankok jelentek meg, néhányan próbáltak hősködni, ekkor az egyik tankból leadtak néhány géppuska sorozatot. Az emberek elbújtak, illetve szétszaladtak, kiürült a tér. Nem emlékszik, hogy valaki meghalt volna, valószínűleg figyelmeztető lövések voltak...
Azt is mesélte, hogy a gyerekeknek az orosz katonák ceruzát, meg „tégla” kenyeret – szögletes, katonai kenyeret –osztottak.
Október 23-a után egy hétig nem orosz nyelvet, hanem németet tanultak.

Nagypapám 15 éves volt 1956-ban, a Nagymező utcában laktak. Így emlékszik vissza az eseményekre:

[…] nem sokkal ezután jött a nagy forradalom október 23-án. Előző nap a mindent rögzítő füzetem szerint a Hyppolit, a lakáj-t láttam a Szikra moziban, sőt aznap A Császár Pékje című emlékezetes színes csehszlovák filmet a Tinódiban. Amikor a hatalmas tömeg végigvonult a Nagymező utcán, anyám kétségbeesett. Tudta, mivel járhat egy ilyen megmozdulás. A rákövetkező 13 napos eufória sem ragadta magával, nem úgy, mint minket gyerekeket, olyannyira, hogy anyu elzárta a szekrénybe a cipőmet, nehogy az utcára tudjak menni. Nem lettem tehát pesti srác, bár nem is szándékoztam annak lenni. Így aztán az egész forradalom alatt egyfolytában pingpongoztunk. A ránk eső forradalom annyiból állt, hogy a függönyön át leselkedő apámra és rám hirtelen fegyvert szegeztek a szemközti telefonközpont egy ablakából, valamint abból, hogy apámat magasba tartott orvosi táskájával átengedték a forradalmárok a Lenin körúton anélkül, hogy lelőtték volna, amikor el kellett jutnia a Szófia utcai rendelőbe. Egy sebtiben összehívott lakógyűlés kimondta, hogy senkit nem engedünk be a kapun, se menekülő forradalmárt, se szovjet katonát; a mi házunkat ne lőjék szét.

Nagyszüleim nem vettek részt aktívan a forradalomban, de a forradalom meghatározó szereplője maradt egész hátralevő életüknek.
Budapest, 1956.  Nagyapám 24 éves, paraszti családból, Boldogról származik, már 10 éve a fővárosban, Zuglóban él, esztergályos az Adócsőgyárban. Nagymamám 21 éves, miskolci származású „kulák” lány, szintén az Adócsőgyár dolgozója. Innen következzen az ő visszaemlékezése, amelyet 2016-ban írt le.
„Esküvőre készülődtünk. A szomszéd varrónő gyönyörű esküvői ruhát varrt nekem. 1956. október 23-ára volt kitűzve az esküvőnk, a templomi szertartás a Kerepesi úti kis református templomban lett volna. Nem sokkal korábban az egész miskolci rokonság visszamondta a meghívást, mert rossz híreket hallottak Pestről. Igazuk is lett. 23-án a Kerepesi úton tankok vonultak Pest felé. Tanácsi esküvőnk időpontjában lőtték az Angol utcában lévő Danuviát, mely eredetileg óragyár volt, de az utóbbi időben gépfegyvereket gyártottak nagy mennyiségben₁. A pesti harcokról itt, Zuglóban nem tudtunk semmit. Néhány nap múlva – gyalog, mert a villamosok nem jártak – felkerekedtünk, és bementünk a Bosnyák térre. A remízből jöttek ki a villamosok, rajtuk fiatal gyerekek. Énekeltek, zászlót lengettek, egyiknek-másiknak gépfegyver volt a vállán, amit a Danuviából hoztak. Jó volt a hangulat. Gondoltuk, bemegyünk a Tanácsra érdeklődni, hogy mikor lesz hivatal. A Tanács üzemelt, de az anyakönyvvezető azt mondta, rossz híreket kapott, ha már itt vagyunk, esküdjünk meg, mert nem tudni, mi lesz. Mindketten szatyorral a kezünkben, tréningruhában voltunk, az esküvői ruha otthon a szekrényben. Még egy érdeklődő pár jött, akiket szintén rábeszélt az esküvőre. Mi lettünk az ő tanúik, ők a mieink 1956. november 2-án. Aztán egész éjjel lövéseket hallottunk, másnap láttuk, hogy a Thököly úton a Keletiig szétlőtték a házakat, az utcán végig halottak feküdtek, a harcok kiterjedtek egész Zuglóra₂. Az elképzelt gyönyörű esküvő tragédiává vált. Ezután közvetlen közelről láttam a harcokat. A Philips rádiógyárban dolgoztam a Külső Váci úton, kötelező volt bemenni₃. Teherautóra kapaszkodva, és a Rákos-patak partján bujkálva mentem a gyárba. 17 éves kollégám a Teve utcai harcban halt meg.”
Nagyszüleim nem pótolták később a díszes esküvőt. Az előttük álló években eltemették két kisgyermeküket és felnevelték a harmadikat – apámat. Dolgoztak, építettek, ha lehetőség adódott, utaztak a vasfüggönyön innen és túl. 1956 eseményei meghatározták az életüket, sokat meséltek nekünk, unokáknak is azokról a napokról. Minden év november 2-án „tréningruhát” vettek fel, úgy ünnepelték a házassági évfordulójukat. A hatvanadikat már nem tudták együtt, mert nagyapám néhány hónappal korábban elhunyt. Nagymamám négy évvel később követte.

1 Ezt rosszul tudta nagymamám, a Danuviában 1920-as alapításától fegyvereket gyártottak, bár ezt sok esetben a saját dolgozóik előtt is titkolták. (lásd: szerk.: Fodor Béla: Zuglói lexikon. Budapest: Dinasztia Kiadó, 31–33. o.)
2 Itt valószínűleg tévedett egy napot, a 3-áról 4-ére virradó hajnalban hallhatták a lövéseket.
3 Valójában az Adócsőgyárban dolgozott, melyet a gyár jogelődje miatt nevezhettek maguk között Philipsnek.

A csatolt fotó valamivel a házasságkötés előtt készült nagyszüleimről, Kőrösi (sz.: Körössy) Magdolnáról és Szűcs Lajosról

Simon Ferenc 1956-os emlékeit olvashatjuk alább, aki ráadásul pont ebben az évben kötött házasságot.

A visszaemlékezés ide kattintva letölthető.

A nagyapám testvére szökött meg '56 telén itthonról, és költözött Kanadába végül, melynek pontos történetét angolul meg is írta 62 évvel később. A testvéreihez képest is kalandvágyó alkat volt, ők itt maradtak. A visszaemlékezést olvasva egészen ledöbbentőnek találtam, hogy mikre volt képes húszévesen egy családtagom. A történet filmbe illő, ugyanakkor rémisztően valódi, hiszen számomra ismerősek a helyszínek és az emberek is a családi emlékeken keresztül.
Ekkoriban járt a Budapesti Műszaki Egyetemre a nagyapám, de ő valószínűleg tartózkodhatott az eseménytől, mivel a család helyzete a vallásosság miatt már eleve nem volt fényes, a lelkész szülőket egyre jelentéktelenebb vidéki falvakba helyezték ki. Ők ettől azonban nem törtek meg, lehetőségekhez mérten munkálkodtak tovább. Az is csodálatos számomra, hogy az abszolút nyugodt életet kedvelő dédszüleim mennyire támogatták mégis a szökésben a fiukat. (A szöveg sajnos nem érhető el magyar nyelven, de jó szívvel ajánlom.)
A családom egy másik ága (Erdélyben) ugyanakkor csak hallomásból értesült a pesti eseményekről, az ottani életben ez nem is zavart túl sok vizet. Érdekes számomra, hogy mennyire másként élték meg ott az eseményeket. Számukra a második világháború eseményei vagy a Ceaușescu-rendszer jóval meghatározóbbak voltak.

Nagymamám, Szmodisné Eszláry Éva családi emlékiratot írt (Epilógus), amelyben az 1956 előtti, alatti és utáni éveket idézi fel. Az előzményekről szól, amikor tizenhat évesen az iskoláját államosították, és az új, „átnevelő” tanárok miatt apja kettesével szaladt fel a lépcsőn, hogy egy református gimnáziumba átvétesse. A forradalom napjaiban nagyapám, Szmodis Lóránt 27 éves mérnökként egy építővállalatnál dolgozott, amely a tatai edzőtábort építette. Ő vette fel a telefont, amikor a forradalmárok Pluhár Istvánt, az 1945 előtti idők híres rádióriporterét keresték, hogy ő közvetítse az ausztráliai olimpiát. Pluhár a háború után politikai okokból nem kapott munkát a rádiónál, raktárosként dolgozott ugyanannál a vállalatnál. Nagyapám elengedte, hogy hazamenjen csomagolni, Pluhár pedig boldogan szaladt. Azután jött a szomorú fordulat, és vége lett a reménynek. Az utóhatásról a nagymamám egy 1958 körüli balatonfüredi bált idéz fel, ahol a fiatalok „itthon akartak élni és családot alapítani”.

Részletek a családi emlékiratból.

Nagyapám élőben sosem mesélt a forradalomról, vagy csak én nem fogtam fel gyerekfejjel, hogy miről van szó. Nyugdíjasan azonban írói pályafutásba kezdett, és kiadta a 33 egész egyharmad c. művét, amiben (ahogy ő szereti mondani) kölcsönadta az emlékeit a főszereplőnek. Gyulai Szabolcs vele egykorú, azonos élethelyzetben vannak, és bár vannak fiktív elemek a műben, az érzést saját tapasztalata alapján írja le. Ez egyértelmű lesz, ha összehasonlítjuk az ebben a regényben leírt élményt a Már csak üzeneteim maradtak c. novelláskötet részleteivel, amiben már első kézből írja le emlékeit. Ezeket a részleteket csatolom, valamint postatelepi fényképeket. Nálunk a családban az ő könyvei jelentik az emlékeket, és ha mesél, közben ezekre hivatkozik.

Részletek Széplaki György 33 egész egyharmad című művéből.

Részletek Széplaki György Már csak üzeneteim maradtak című művéből. 

A családunkban fennmaradt egy személyes visszaemlékezés az 1956-os eseményekről, amelyet a nagypapám írt a Lapozgatok emlékeimben című önéletrajzi memoárjában. 

Részletek Beslin László Lapozgatok emlékeimben című írásából.