Egyetemünk hatalmas tudásvagyont és kulturális értéket halmozott fel az évszázadok során, amelynek megőrzése és továbbadása kitüntetett feladatunk. Sorozatunkban hónapról hónapra e kulturális örökségből mutatunk be példákat. Október hónap műtárgya az élethűen megörökített, dús bundájú tojásrakó emlős. 

A hangyászsünök a tojásrakó emlősök (Monotremata) közé tartoznak. A közvetlen ősüknek tekinthető fosszíliák mintegy 17 millió évesek, viszont a tojásrakó emlősök legidősebb közös ősétől származó felkarcsont korát − a modern CT morfometriai vizsgálatok alapján − 100 millió évvel ezelőttire datálják, és szemiakvatikus (vízhez kötődő) életmódú, kacsacsőrű alkatú emlősnek tartják. Leszármazottaik szárazföldi, ásó életmódja másodlagosan kialakult sajátosság, a mai kacsacsőrű hangyászsünök is jól úsznak. 

Anatómiai és élettani sajátosságaik ősi és modern bélyegeket ötvöznek: kloákájuk van, pergamenszerű héjú tojással szaporodnak, de tejmirigyeik váladékával nevelik apró utódukat; vállövük szerkezete hüllőszerű; csontvázuk robusztus; a koponya részaránytalan, egyszerű, az állcsont és állkapocs madárcsőrszerűen megnyúlt, fogatlan. Megtévesztően, de ormánynak és csőrnek egyaránt nevezik ezt az egyedi képletet. A zsákmány megtalálását az ormányt fedő bőrben lévő elektro- és mechanoreceptorok segítik.

Életmódjukról, elterjedésükről és állományaik nagyságáról a mai napig kevés ismeret áll rendelkezésre. A fosszilis leletek, az őslakosok sziklafestményeinek elemzése és a recens észlelések alapján az biztos, hogy jelentősen gyakoribbak voltak és nagyobb területen fordultak elő Pápua Új-Guinea, Ausztrália és Tasmania területén, száraz és nedves trópusi környezetben egyaránt. Tudományos nevüket vélhetően a félig-meddig ember és kígyó testű Ekhidnáról, a görög mitológiai szörnyalakról kapták.

Négy recens fajuk ismert. Az ELTE gyűjteményében a nyugati hosszúcsőrű hangyászsün (Zaglossus bruijnii) egy hím példánya tanulmányozható, a lelet kiemelt tudományos és történeti értékkel bír. Az élethűen megörökített példány preparátora a híres német Gustav Adolph Frank volt, a beszerzés dokumentált ideje 1886−87.

Ez a faj a legnagyobb testű, legdúsabb bundájú a rokonai között, csőrszerű ormánya enyhén lehajló. A faj Pápua Új-Guinea magasabban fekvő trópusi hegyvidéki erdőségeiben él, lomha, főleg éjjel aktív. Nappal bokrokban, gyökerek, sziklák között vagy más állat által ásott és felhagyott üregekben pihen. Rokonaihoz hasonlóan talajban élő gerinctelenekkel (pl. hangya, termesz, giliszta) táplálkozik, melyeket erős karmaival és orrával ás ki, és hosszú, ragadós, tüskés felszínű, hosszú nyelvével könnyen megragad. Magányos, de a hetekig tartó nászidőben igen feltűnően és sokan kergetőznek, a nőstény pedig 7−12 hónapig élvezi utódja társaságát, gondoskodva róla. A faj az IUCN alapján kritikusan veszélyeztetett (CR) státuszú az élőhelyvesztés, az illegális vadászat és a behurcolt ragadozók miatt.

Írta: Ronkayné Tóth Mária biológus-muzeológus (ELTE Természetrajzi Múzeum Biológiai és Őslénytani Kiállítás)