Az Egyetem közössége az Angol-Amerikai Intézet nekrológjával búcsúzik.
2026. március 29-én meghalt Nádasdy Ádám, a magyar kultúra fontos szereplője. Nem könnyű felsorolni, mi mindent csinált, vagy akár leírni, hogy mi minden volt: tanár, tudós, költő, nyelvoktató, tankönyvíró, nyelvész, nyelvi ismeretterjesztő, műfordító, nótaénekes, férj, apa, nagyapa, mindez volt, de ennél sokkal több volt, sokkal többet jelentett mindenkinek, akinek abban a szerencsében volt része, hogy ismerhette, hallgathatta, olvashatta, beszélgethetett vele.
1970-ben végzett az ELTE-n angol-olasz szakon és teljes szakmai életét is ugyanitt, az ELTE Angol Tanszékén, később az Angol Nyelvészeti Tanszéken töltötte. Több mint 40 éven át tanított nyelvészetet, fonológiát és nyelvtörténetet. Egyetemi tanárként ment nyugdíjba, 2017-től professor emeritusi kinevezést kapott. Kiemelkedő és különlegesen nagyhatású tanár volt: szakmailag kitűnő, izgalmas, lebilincselő, vonzóan provokatív és szellemes előadásokat és szemináriumokat tartott jellegzetes stílusban. Olyan hallgatóit is magával tudta ragadni (el tudta bűvölni), akiket nem érdekelt a nyelvészet (vagy mielőtt találkoztak volna vele, nem tudták, hogy érdekli őket), másrészt nyelvészek generációinak szakmai karrierjét indította el tanárként, illetve témavezetőként. Nagyon kevés kivétellel szinte minden mai magyar fonológus közvetlenül vagy közvetetten Nádasdy Ádám tanítványa, mert vagy ő maga tanította, vagy a tanárát tanította (lehetne akár minden fonológushoz Nádasdy-számot rendelni).
Aktívan vett részt és sokat tett az egyetemi közéletben: a kilencvenes években az ELTE BTK Kari Tanácsának tagjaként közreműködött az oktatási rendszer korszerűsítésében, az Angol Nyelv és Irodalom Tanszék vezetője volt, majd az Angol–Amerikai Intézet megalakulása után tanulmányi igazgatóként és éveken át az Angol Nyelvészeti Tanszék vezetőjeként is dolgozott.
Nyelvészként „modern” szemléletet képviselt, ami a hagyományos magyar nyelvészetben radikálisnak tűnhet, valójában a nyelvtudományban a 20. század eleje óta megkérdőjelezhetetlen alapállás: a nyelvész azt vizsgálja, hogyan használják a beszélők a nyelvet, nem ítélkezik, nem azzal foglalkozik, hogy előírja nekik, hogyan kellene ezt tenniük, hanem azzal, hogy feltárja a használt nyelv tulajdonságait és szabályszerűségeit. Ezt a tudományos szemléletet hihetetlen energiával és szellemmel a legjobb értelemben népszerűsítette írásban és szóban változatos fórumokon, tv-ben, rádióban, podcastokban, előadásokban, beszélgetésekben, műsorokban és egyéb fellépéseken, ezáltal különlegesen széles közönséget el tudott érni: igazi, nagy hatású public intellectual volt, akinek híre és sokoldalú tevékenysége messze túlmutatott az egyetem falain és a nyelvészeten. Talán az egyik utolsó polihisztor volt: elsősorban nyelvészetet tanított, de rendkívüli műveltsége és lényeglátása révén a világ, a társadalom és az irodalom bonyolult összefüggéseit is azzal a demokratikus attitűddel kezelte és értelmezte, amely nyelvészeti szemléletére is jellemző volt.
Költő volt, író és műfordító: számos verseskötete, prózai műve és műfordítása jelent meg: Dantétól Shakespeare-en át a 20. századi angol irodalomig ívelt fordítói munkássága. Fordításait a filológiai alaposság, nyelvi pontosság és a mai beszélt nyelv művészi megjelenítése jellemzi. Több fontos díjat kapott, írásai a Digitális Irodalmi Akadémiában is olvashatók.
Alapos, pontos, adat- és részletszerető ember volt, minuciózus, aki szerette a dolgokat rendbe rakni, ceruzáit kihegyezni, könyvelni, gondos, szép írással (lehetőleg töltőtollal) széljegyzetelni, francia-kockás papíron aláhúzni, ugyanakkor fanyar humorú társasági ember, ironikus debattőr, a váratlan hasonlatok mestere, „neo-frivol” Szerb Antali értelemben, akitől az sem állt távol, hogy (ironikusan?) kuplékat, sőt magyar nótát énekeljen nyilvánosan, ha a sors és az action gratuite úgy hozta.
Hosszú betegség után ment el, amit hihetetlen bátorsággal és egyre fokozódó szakmai és közéleti tevékenységgel viselt. Mindannyiunk emlékezetében élni fog. Death shall have no dominion.